AZ UNILEVER TÖMEGSPORTEGYESÜLET BARÁTAI

Aki elvégezte a dolgát, az pihenhet.

 

Egy nyugdíjas visszaemlékezései

Minden szívvel végzett munkában van bizonyos méltóság.

Nagy Károly - Budapest. 2000.

Bevezetés: 1947. december hó 10-énkerültem az akkori Hutter és Lever Növényolajgyárba, - mint egy Erdélybõl hazatelepült apa nélküli család, anyámmal és három testvéremmel, - segédmunkásként és 1989. december hó15-én, 42 évi egyhelyben dolgozás után, mint aTMK. mûhely fõmûvezetõje mentem nyugdíjba. Így mertem vállalni, hogy megírom visszaemlékezésemet - már amire emlékszem - az itt ledolgozott 42 évrõl.

Tizennyolc évesen kerültem az akkori lakatos mûhelybe. Itt kezdtem megismerni a gyárat , mivel olyan két szakember mellé kerültem segítõnek, akik a gyár gõz - és kondenz vízhálózat felügyelõinek és karbantartóiknak egyikei voltak. Innen kezdem el a gyár történetének bemutatását, kezdve az olaj-elõállító üzemekkel, folytatva a többi üzemrésszel.

A XV. kerület legnagyobb gyára volt, - ezer fõ körüli létszámmal - ide bejutni a negyvenes években csak a kerületben lakó Schvarc nevû plébános ajánlásával lehetett, ahogy én akkor hallottam. Az én sógorom itt volt tûzoltó és az õ közbenjárásával jutottam munkához, mint családfenntartó. 1947.november 27, vagy 28-án éjjel borzalmas robbanásra ébredtem, a 2 km-re lévõ Damjanich utcában, mert felrobbant az extrakciós üzem, kárt téve a környék házaiban és az épületekben. Egy ember a szalagcsatornában - szállító alagút - meghalt, sokan, mint égõ fáklya repültek ki az üzembõl, súlyosan összeégve. Hála az akkori szegényes ruházkodásnak, - nem volt mûanyag fehérnemû - az égési sérülések nem voltak olyan súlyosak, mint a 70-es évek kõbányai növényolajgyári tûz esetén, ahol 4 halott volt, mert a mûanyag beégett a testükbe, így a fertõzés következében haltak meg. Ez év decemberében már részt vettem a robbanás utáni hõsies helyreállítási munkában, fagyban, esõben, hidegben. Az üzemi konyha dolgozói óránként forró teát osztottak a dolgozóknak. A tûz következtében leégett az akkori dararaktár is, mely fából volt.

Az újjáépítés után beton és téglaépület lett a leégett épület helyén. Magyaródi volt az építés vezetõje. A dara berakása kézi erõvel, zsákolással történt. Abban az idõben, még nem volt géplapátos berakás. A XIV. emeletes vasbetonsiló épülete még nem volt teljesen kész, akkor kezdõdött a belsõ gépesítés. A közlekedés az üzemben gyalogosan történt, személyfelvonó csak évek múlva lett beépítve. Addig drótköteles kézi erõvel hajtott csörlõvel történt a gépalkatrészek felszállítása. Ez az üzem akkor a fiatalok üzeme volt, itt dolgoztak a ma is élõ Polgárdi Jenõ, -innen ment nyugdíjba a 90-es években- bátyja Gábor, aki mint a gyár fõdiszpécsere ment nyugdíjba szintén a fenti idõben. Három brigád volt, az egyik brigádvezetõ, a késõbbi fõmûvezetõ Barics József volt.

Az elõbbiekben említettem a kõbányai tragédiát, ahol a tûz után az üzembõl egy vezetõ ember sem merte vállalni az üzem újraindítását a félelem miatt. Barics József ezt vállalta és munkatársaival újra beindította ezt a veszélyes üzemet. Õ is itt élt nyugdíjas koráig.

A XI. emelten három darab gumihevederes szállítószalagot, serleges felvonót a XIV. emeletig szereltünk. 1948-ban lakatosinasként együtt dolgoztam a késõbbi válogatott futballistával, Budai II. Lászlóval, kb. egy évig. Ezután elvitte õt a Budapesti Honvéd Sportkör. A gyár is jól járt, mert egy jó karban levõ autóbuszt is kapott többek között Budaiért. Legalábbis így tudatták ezt a dolgozókkal, akik hétvégéken ezzel az autóbusszal jártak kirándulni több éven keresztül. Ennek a busznak a vezetõje tapasztalt gépkocsivezetõ Berta István volt, aki nyugdíjas koráig, mint igazgatói gk. vezetõ dolgozott.

1947. karácsonya különösen megmaradt emlékeim között, mert a Hutter és Lever Gyár vezetõi a mûhely hat lakatosinasát és engem is 1000-1000 Ft. értékben, szinte tetõtõl talpig felöltöztette.

A robbanás után helyreállított üzemben zárt rendszerû olajkivonó belsõ serleges extraktõr mûködött szállító csigákkal, szárító dobbal összekötve. Innen jutott ki a dara a raktárba. Már nem alagútban, hanem a magasban szerelt szállító berendezéseken. Az üzem malom oldalán gõzfûtésû pirítók, alattuk 3 db csigaprés, majd rovátkolt hengerek és végül a földszinten lapkázó sima hengereken jutott át az õrlemény. A napraforgó hajalása ez idõben a régi, száz éves épületben volt, onnan költöztették át a 4 db HERZ gyártmányú, függõleges állású hajalógépet a siló X. emeletére. Ezeket a gépeket az 50-es évek elején magyar gyártmányú "FELEKI" típusú hajalógépek váltották fel néhány évre. Közben megépült a dara-raktár Horváth Mihály úti végében a hajaló-üzem, ahol "VULKÁN" típusú román gyártmányú 8 db hajalógép dolgozott. A napraforgó haját olcsón adták tüzelõanyagként a gyár dolgozóinak, egész az 50-es évek közepéig. A föld alatti héjátfúvó csövön juttatták el a kazánházba, ahol szénnel keverve tüzelték el. Ebben az idõben a gyárnak két kazánja volt. Az egyik az ún. "SZTÁLIN" kazán, amely egy orosz alapra állított gõzmozdony volt, lapátos adagolással, 30-40 méter magas téglakéménnyel. A másik kazán a Láng Gépgyárban készült, lángcsöves, vándorrostélyos, óránként 6-8 tonna gõz termelésére alkalmas szeneskazán. Majd az 50-es évek elején hoztak egy máshol lebontott iker-kazánt, ez volt a "GARBE" kazán. Szintén vándorrostélyos, lángcsöves, nagy teljesítményû szeneskazán volt. Ezek a kazánok nagyon szennyezték a környezetet, füsttel és pernyével. A kazánház akkori vezetõje Miklós József volt. A kazánházzal szemben volt a széntároló tér, ahonnan kezdetben nagy értékû japánerral, kézi erõvel tolták a szenet a felvonó garat rácsára. A 60-as évek elején már szállítószalag és felvonó végezte mindezt. A 60-as évek elsõ felében felállítottak egy kiselejtezett 424-es gõzmozdonyt, a kazánház melletti fészerben, azzal a céllal, hogy gõzt szolgáltasson a közelben épült tejpalackozó üzemnek. Ennek mûködése szinte csak a kitûzött prémium felvételéig volt, mert hiába építettünk alá vándorrostélyt, a gõzdóm nem bírta az elõírt kazánnyomást.

A mozdonykazán helyére szereltek egy pakura tüzelésû gõzkazánt, melyet késõbb, a 70-es évek elején áthelyeztek a gyár másik felébe, a mai kazántelep elõtt levõ épületbe, késõbb olajtüzelésû, 30 méter magas vaslemez kéménnyel. Ahogy nõtt a magfeldolgozás, külön héjtüzelésû kazán- elõbb egy, késõbb még egy lett építve. Ezek vaskéménye ma is áll. A GARBE kazán lebontásra került. Ide épültek a héjtüzelésû kazánok. A lángkazán is erre a sorsra jutott. Ezekben az években kezdõdött a gázprogram, elõször egy, majd további három darab nagyteljesítményû, automata vezérlésû gázkazán épült, melyek többszöri korszerûsítés után a ami napig is mûködnek.

1947-ben a régi kazánház mögött volt a gyár fontos üzeme a hidraulikus présekkel - emlékezetem szerint 10-14 db volt - felszerelt présház. A hidraulikát elõállító magasnyomású gépeket külön helységben telepítették a régi kazánház mellé. Az olajpogácsát kisvasúti sínpályán kézi erõvel mozgatott csillékkel szállították ki a pogácsamalomba. Ott tüskés aprító hengerekkel zúzták össze, de egyben is adtak el olajpogácsát. A földalatti alagúti szállítószalagokon szállították át az olajkivonó üzembe, mert ennek még magas volt az olajtartalma. A présházüzemnek az akkori vezetõi Stil András és Székely József voltak. A présházban dolgozott a gyár legnagyobb elektromotorja, transzmissziót(?) hajtott. E motor 160 lóerõs volt. Amikor elromlott, Stil Andrást azzal vádolták meg, hogy szabotázst követett el, egy rézpénzt dobott a forgórészbe. Ez 1948-ban volt.

Õt börtönbüntetésre ítélték, de ezen vádat még az egyszerû segédmunkás sem hitte el, oly nevetségesnek tûnt. Így távolították el, mert kellett a hely másnak.

A présház megszûnése után, az 50-es évek elején ezt a magfeldolgozást az extra üzem malomrészlege végezte, kezdetben egy-kettõ pirítóval és csigapréssel, késõbb 4-6 db csigapréssel, 4 db pirítóval, 3, majd 5 db rovátkolt és 2 db lapkázó, sima hengerszékkel. A feldogozott mag, repce, szója és napraforgó, de emlékeim szerint kisebb mennyiségû földimogyoró és kókusz is feldolgozásra került. Az üzem akkori vezetõje Kovács István volt. Kiépült az olajtároló tartálypark az üzem melletti területen, több száz vagon olaj tárolására, vasúti sínpárokkal a tartálypark körül. A 40-es évek vége felé, a vagonok mozgatása kézi erõvel történt, mert munkaerõ volt bõven. Folytonos volt a mûszaki fejlesztés, az üzemet a KRUPP mûvek által gyártott aprító és sajtoló berendezésekkel, óriás csigaprésekkel áttelepítették a hajaló és a dararaktár üzemek közé a 30-as években. Ez a kor legmodernebb üzeme lett. Mindez elõtt az extraktõrt, az összes desztilláló berendezést a TMK mûhely aprította fel ócskavasnak, csak a 4 fal maradt. Ide teljesen új berendezést szereltek fel. A robbanásveszélyt korszerû teljesítményû levegõcserével, elszívással és befúvással nagymértékben csökkentették. Kicserélésre került a földalatti benzintároló egyike és a teljes földalatti benzinvezeték hálózat, saválló csõvezetékekkel. A benzines dara benzintelenítésére nagy teljesítményû "Toaszter" berendezést szereltek fel az üzem mellett, külön vasszerkezeten.

Az elõbbiekben említést tettem a vagonok mozgatásáról, most ezt részletezem: Kísérleteztek az ember által kísért kézi vezérlésû motoros vagontolóval, de ez nem vált be. A drótköteles vagonvontatás vette kezdetét, ami még a korszerû diesel vontatás ideje alatt is megmaradt, ugyanis a ferde vágányokról a 3 db vagonfordító korongra csak így lehetett vagont beállítani. Két ilyen vontatóház volt elektromotorral hajtott csörlõvel, egyik a régi Kazánház és Vízlágyító üzem elõtt, a másik az Extra üzem melletti fordítókorongnál. Itt a tûz és robbanásveszély miatt tilos volt mozdonynak bemenni. A drótköteles vontatást kezdetben egy kis egycsatlós gõzmozdony egészítette ki, mely 3-4 vagont bírt elhúzni. Itt jegyzem meg, hogy az áru- és nyersanyagszállítást néhány db teherautó - köztük egy „OPEL BLITZ” gyártmányú volt- és több mint 10 db muraközi ló, nagy stráfszekerekkel egész a 40-es évek végéig végezte. Egy lóistálló volt a gyárban, a jelenlegi 2.számú trafóház helyén, egy pedig a gyáron kívül a Juhos utcában. Ezek fõnöke a nagyhatalmú, nagybajuszú Csizmás istállómester címet viselõ Németh László volt. A lovak patkolása és a szekérkerekek ráfozása a mûhely mellett lévõ kovácsmûhelyben történt. Ezt 2-3 tûzi és patkoló kovács végezte. Itt dolgozott Nagy Imre és Jantski László, mint tüzikovácsok. A dunai kikötõbõl 80-100 kg-os jutazsákokban hozták a stráfkocsik a 60-80 mázsányi földimogyorót és kókuszdiót is, törve. Ezek érkeztek vasúton is.

Az államosítás elõtt, vagy közvetlen utána felszámolták a lovasszállítást. Nagymérvû gépesítésbe kezdtek.

Ezen idõben a gyár igazgatóját egy amerikai gyártmányú 6 hengeres benzinmotoros „BUHIK” gyártmányú, majd késõbb egy FORD CAPITEN gépkocsi szállította. A fõporta mellett lévõ garázs volt a helyük a gépkocsiknak. E garázsnak Takács Géza bácsi, a valamikor válogatott futballista volt a vezetõje. Ragadványnéven még válogatott korból „Mari néni” volt. A garázs egyben benzinkút is volt. Egy darab földalatti tartállyal, kézi vezérlésû benzinszivattyúval. Ezt is Takács Géza bácsi kezelte. A gyár néhány autója is itt tankolt.

A gyárnak a 40-es évek végén saját üzemi konyhája volt, beszerzõvel a jelenlegi Kultúrházban. A mostani büfé helyén fõztek az 50-es évek elejéig. Abban az idõben még vacsorát is adtak a mûszakos üzemeknek, mindaddig ,amíg egyszer a vacsora után sok embert vittel el a mentõk gyomormosásra. A bajt a felmelegített gombás étel elfogyasztása okozta. Az ebédidõ kezdetét és végét, - mely több turnusban történt – a kazánházban elhelyezett és kezelt gõzduda jelezte. Itt jegyzem meg, hogy az inasok ingyen kapták az ebédet, ami nagyon bõséges volt. Ez a gõzduda jelezte a munkaidõ kezdését és végét is. Munkakezdés elõtt 20 perccel lehetett belépni a gyárba, és 20 perccel a mûszak vége után el kellett azt hagyni. A fõportán elhelyezett bélyegzõórával kellett a jelenlétet igazolni, egész a 60-as évek elejéig, amikor azt az akkori igazgató Szente Ferenc megszüntette és az üzemvezetõkre bízta a jelenlét igazolását.

Ez a duda jelezte megszakított jelzésekkel, ha tûz volt. Itt mondom el, hogy a 40-es évek végén még egész szakasz tûzoltója volt a gyárnak, akik a gyárban járõrszolgálatot láttak el. A különbözõ pontokon elhelyezett órákat kellett felhúzni. Ennek megtörténtét minden nap reggel a parancsnokuk Orbán László úr ellenõrizte az órákból kivett szalagokon. Az államosításkor 24 órás szolgálatban egyre csökkenõ létszámmal, az állami tûzoltóság látta el ezt a feladatot, a gyár által biztosított õrszobán. Ezek a hivatásos tûzoltó tiszthelyettesek képezték ki a gyári dolgozókból az önkéntes tûzoltórajokat. Jó tûzoltó és kiképzõ volt Molnár Lajos törzsõrmester, akit a fiatalok nagyon megszerettek. Az önkéntes tûzoltók zöme az egymûszakos TMK mûhelybõl nagyobb részben szakemberekbõl került ki, csekély anyagi javadalmazásért. Zömében a gyár közelében laktak és az elsõ riasztásra rohantak a gyárba, még éjjel is. A legtöbb esetben, mire az állami tûzoltóság megérkezett, már a tûz elterjedését megakadályozták. Így volt ez a 70-es években a Silóban éjszaka keletkezett tûznél, az Extra üzem malomoldali pirítók öngyulladásakor a 80-as évek elején. Mire a tûzoltók megérkeztek, már 3 db megszerelt sugárcsõ ontotta a vizet Metzing József fõmérnök, Terenyei Mihály önkéntes tûzoltó és jómagam kezelésével.

A 70-es években egy hétfõi üzem indulásakor a mosóvizet leeresztõ elzáró szerelvény a kondenzátor alatt nyitva maradt, az a nagymennyiségû benzin folyt ki a gyár melletti Szilas patakba. A Vác felé menõ vasútvonal hídja alatt egy horgász égõ cigarettát dobott a vízbe, ez lángra lobbantotta a patakot egész a gyárból kifolyó vízaknáig. Itt Titz József, az akkori rendész több társával poroltókkal gátolta meg a tûz bejutását az üzembe. Ezzel nagy tragédiát elõztek meg. Igaz, a kicsapó láng egy kicsit megpörkölte az emberek arcát és kezét.

Az itt eltöltött 42 év alatt tüzek nagyobb kárt nem okoztak, kivéve a kis alapterületû hidratáló üzemet, mely éjszaka elektromos zárlat miatt gyulladt ki a 70-es években. Itt a tetõ is megégett. A kõvel bélelt savazó tartályokban lévõ egy-két vagon olaj égett el. Mint a gyárhoz közel lakó, minden tûz oltásában részt vettem. Ennyi idõ alatt kb.6-8 eset volt. Két esetben égõ hegesztõ készüléket oltottam el. Rádobott munkásruhával zártam el a palackok szelepeit.

Az étolaj palackozás a 40-es évek végén még nagyon kismértékû volt. Több volt a hordóban eladott étolaj, melyet nehéz fizikai munkával raktak fel a szállító jármûvekre. Emelõvillás felrakás még nem létezett, így csõ vagy fakorcsolyán gurították fel a tele hordókat. Literes és fél literes üvegekbe palackozott egy kézi vezérlésû töltõgép. Kézzel dugták be a parafa dugót. Nehéz faládákba rakták, melyet zsákszállító kétkerekû targoncával, egymásra rakva kézi erõvel mozgattak. A visszavett üres üvegeket nyáron az udvaron, télen az épületben felállított áztató, mosó, öblítõ kádakban mostak tisztára. Kaloriferrel felmelegített levegõvel szárították, csöves forgó berendezésre kézzel felrakva. Az így felrakott üveg egy körforgás alatt kiszáradt és kézzel szedték le. Volt egy db kilincsmûvel mozgatott forgó üvegmosó berendezés is, ez már modernebbnek számított. Itt a vezetõ Furulyás Jánosné volt. Ez az üzemrész a jelenlegi finomító üzem földszintjén, a Lurgi gõzölõ üzem mögött volt. Itt mûködött egy ammóniákos hûtõgép, ennek egyik kezelõje Burkus János volt. Ez a gép az emeleten telepített 4 db hidegszûrõhöz hûtötte az étolajat, az oda épített tartályokban. Ha jól emlékszem, a plusz 13-18 fok már nagyon jó hatásfok volt.

A korszerû Palackozó üzem építése a régi „100 éves” több emeletes épület lebontása után kezdõdhetett meg, melybõl több családi házat építettek a gyár dolgozói. Ebben az idõben Barna Ferenc építészmérnök volt az ilyen bontások, építések irányítója.

Ez a IV emeletes épület, melynek a vasúti sínek felöli részén lecitint gyártó üzemrész létesült. A Palackozó üzem bõvítése megkívánta a Lecitin üzem átköltöztetését a kiürített extra malom oldali helyiségbe. A többi részét az épületnek a palackozáshoz felhasznált étolaj tárolásához épített tartályok foglalták el. Kezdetben még itt is üveges palackozás folyt. Az elsõ mûanyagpalackok „RENOPAC” néven itt készültek, korszerû palackozó gépsorral, üvegfalakkal határolt kicsempézett kis területen. Ennek üzembe helyezése nagy eseménynek számított akkor, melyet a ma is élõ Chikány Béla vegyészmérnök bonyolított le.

Ez volt az elsõ fecske, melyet késõbb a 70-es évektõl egész gépsorok követtek, palackgyártó berendezéssel, majd nagyteljesítményû töltõ és csomagoló gépsorral. Nagy kapacitású hidegszûrõ berendezés, korszerû hûtõgép-park és sûrített levegõt elõállító berendezések külön helyiséget töltöttek meg. A csomagolás itt már kartondobozokban történt, melyet szállító görgõs asztalok vittek a rakodólapos felrakó gépekre, kevés fizikai munkával.

A nyersolaj finomítása 2 kisebb és egy nagyobb gõzölõben történt vákuum alatt, magas hõfokon. Az itt kinyert szappancsapadékot a szomszédos üzemrészben tárolták, majd a kõbányai olajgyárban mûködõ szappanfõzõ üzembe szállították. Az elsõ modern gõzölõ berendezés, az un. „DEZODORÁLÓ” berendezés a 60-as évek elején szintén külföldrõl jött és lett beépítve. Ebben a munkában én is részt vettem. Rövidesen még 2 ilyen berendezés lett beépítve. A 80-as évek elején pedig a ma is üzemelõ folytonos üzemû „LURGI” gyártmányú gõzölõ torony a vízhûtõ berendezések korszerûsítésére.

Ezen épületcsoportban volt elhelyezve a gliceringyártó üzemrész. Ennek a glicerinnek egyik alapanyaga a faszesz volt. E méregnek halálos áldozatai is voltak a 40-es évek végén, amikor a vagonrakó munkások egy csoportja egy délutáni mûszakban eltulajdonított néhány üveg faszeszt és a mûszak végzése után az öltözõben elfogyasztott. Az öreg öltözõõr Boros bácsi is kért tõlük, de mire a beteges lábain odacsoszogott, a sarokban már megittak egy üveggel, mondván több nincs. Így az öreg életben maradt. A másik üveggel eldugták a szekrénybe, melyet másnap a rendõrség megtalált. Ebbõl a csoportból csak egy ember, Csiki Pál Erdélybõl áttelepült dolgozó maradt életben, mert hazafelé menet a még nyitva lévõ egyik kocsmában ráivott 2 nagyfröccsöt, hazaérve pedig egy liter tejet, ami hányásra késztette, így nem sok méreg szívódott fel. A látása viszont alaposan megromlott. Társai másnap az igazgatói irodában vallatás közben kezdtek megvakulni. Szörnyû kínok között haltak meg. A glicerint abban az idõben a kozmetikai ipar, a borforgalmi vállalat „borfényezésre” használta, valamint a hadsereg tüzérségi fékfolyadékot gyártatott itt. Az üzem vezetõje Vörös Lajos volt, a mûszakok melyek 3-4 fõbõl álltak, pedig lakatos végzettségû csoportvezetõk irányították. Ilyen volt Zsebedits Antal is.

Az volt a tapasztalatom, már akkor, hogy HUTTER és LEVER vezetõinek jó káderpolitikájuk volt, mert minden üzemrészükben csoportvezetõ csak az lehetett, akinek valamilyen szakmai végzettsége, fõleg „géplakatos” volt. Ezen személyek vigyáztak a gépek mûszaki állapotára is, mert a legkisebb bajra is felfigyeltek.

A 60-as évek elején felújításra került a gyári iparvágány pár, teljes alépítmény és síncserével. A gõzmozdonyt, egy akkor korszerû hazai gyártmányú dieselmozdony váltotta fel. Alaposan megnõtt a vasúton szállított nyersanyag és készáru mennyisége.

A gyárat ketté osztotta a Horváth Mihály utca, egészen a 80-as évekig, amikor megépült a gyárat elkerülõ közút. Ennek következtében a gyári fõporta is elõre jött legalább 50 méterrel a kultúrház vonalába. A Silóval szemben az utca mások oldalán volt az a 3 emeletes épület, melyet „SZÁZ ÉVES” - nek hívtak. Ennek patak felöli végénél és vele szemben is nagy vaskapuk zárták le a gyár mindkét felét az utcától. Itt porta épület volt, azon keresztül lehetett bejutni az ex. üzem területére. Itt le kellett adni a tûzszerszámot. Szigorúan elbocsátással büntették – fõleg a robbanás óta – aki ezt az utasítást megszegte. Ha vagonokat hoztak, vagy vittek, a 2 fõ portás nappal piros tárcsával, éjjel lámpával állította le a közúti forgalmat.

A forgalom növekedése a gyárban megszüntette a vaskapukat. siló és az ex. üzemek megépülése a II. világháború idejére esik. A németek építették. Elõtte a gyár legöregebb épületei a „száz éves” , az olajfinomító és a présház volt a kiegészítõ épületeivel, valamint a gyár másik végénél a vasút mellett megépült óriási raktár, mely fából van teljes egészében. Ez az épület ma is áll.

Az ex. üzemek helyén, úgy hírlett, hogy nagyobb tó volt jégveremmel, melyet az itt elfolyó Szilas patak táplált vízzel, télen pedig korcsolyapálya volt a környékbeliek számára.

A 40-es évek végén még nagyon kezdetleges volt a mosópor gyártása. Úgynevezett homenizáló hengerben keverték az alapanyagot. Az üzemben ammóniákkal hûtött szappan forgácsoló henger mûködött. Az épületben kevés gép volt. Egy db dobozgyártó, egy vimes papírhenger készítõ. Itt gyártották a VIM tisztítószert kvarclisztbõl, amely sok szilikózisos megbetegedést okozott, melyet csak a 70-es években tudtak kimutatni. Abban az idõben sok munkaügyi per folyt ebbõl kifolyólag. Gyártmány volt még a lúgos „FALU” , melyet tasakokba, kézi adagolással raktak. Modernebb csak a „CLARAX” nevû, dobozolt mosópor volt. Ekkor Vörös Zsigmond volt a vezetõ. Még a háború alatt készülõ - de nem befejezett porító torony - „Unimatt” - al folytak kísérletek mosópor gyártásra. Kisebb-nagyobb eredménnyel mûködött ez a berendezés. Döntõ áttörés a mosópor gyártásban a dán gyártmányú „NIRO” porítótoronnyal következett be az 50-es évek végén, a 60-as évek elején. Sok gondot okozott a mûszakiaknak, hogy a kiszolgáló berendezések nélkül vették meg a porító tornyot. Házilag gyártott berendezésekkel sok gond volt. A mosópor üzem terjeszkedése lehetõvé vált, mert a mellette lévõ épületbõl elköltöztették a gyertya gyártó üzemet Nyírbátorba. Errõl majd késõbb néhány szót. Még a mosópornál maradva, a porító torony által gyártott port levegõvel, majd mechanikus szállítószalagokkal juttatták át az emeleti tárolóba. A földszinten pedig egyszerre 2 db „Hesser” gyártmányú új, mosópor csomagoló gép került. Késõbb, évek múlva 2 újabb, de már használt gép lett beállítva. Így selejtezésre kerültek a mûhely által házilag gyártott töltõgépek, majd modern, gyûjtõcsomagoló gépsor került beépítésre a 60-as évek elején bevezetett rakodólapos szállítással. Kezdetben ennek a szállítási módszernek is úgy, mint az akkoriban bevezetett géplapátos vagon ürítésnek is nagy ellenállással kellett megküzdenie, mert sok ellenzõje volt, pedig mind a nehéz fizikai munkát váltotta ki, akárcsak az elsõ diesel motoros emelõvillás targoncák megjelenése.

A gyertya üzem mûködését 47-tõl lebontásáig ismerem. Termékei voltak: karácsonyfagyertya, temetõi mécsesek, különbözõ nagyságú gyertyák, egészen a nagy templomi gyertyáig. Az épület pincéjében telepített ammóniákos hûtõgép szolgáltatta a sztearin és elain fogyasztásához szükséges hideget. Elég nehéz fizikai munka volt, amit zömében nõk végeztek. Fõleg kézi csomagolásban csak nõk – többek között a feleségem is – dolgoztak. A hûtõgép egyik kezelõje Simon Pista bácsi volt. Az üzem vezetõje Gartai Pál volt.

1954-55-ben épült meg a régi zsírsav gyár helyett - mely szakaszos üzemû hidraulikus présekkel mûködött nehéz fizikai munkával – az akkor korszerû „LURGI” cég által gyártott saválló berendezéssel készült zsírbontó folyamatos üzem. Az épületet külsõ cég építette, az üzem teljes belsõ szerelését a Hermann nemû német fõszerelõ és magyar tolmácsa Liebe Ottó vegyészmérnök irányításával a TMK mûhely végezte, Sipos György fõmûvezetõvel az élen. A gyár mûködését, a berendezések hõvel való ellátását, saját magasnyomású melegvizes kazánja biztosította fotocellás vezérléssel. Ez volt akkor a gyár legmodernebb üzeme, ide csak vegyész technikusi végzettségû mehetett dolgozni kezdetben. Késõbb már jó volt, ha 8 általános iskolát végzett személy.

Ebben az idõben az alapanyag elõkészítésben, bíróság által javító-nevelõ munkára ítéltek is dolgoztak. Többek között a háború alatt a „Magyar Futár” címû fasiszta lap szerkesztõje, Rajnis Ferenc is rövid ideig. Itt kívánom elmondani, hogy 1956-os forradalom alatt a gyárban rendkívüli események nem történtek. A gyárból az erõs õrség ( 30 fõs fegyveres önkéntes) miatt semmit nem vittek el. Az olaj-elõállítás biztonsági okok miatt ( pl. robbanás veszély) egy ideig szünetelt, de az étolaj és a margarin gyártás, valamint a közértekbe a kiszállítás folyt. A gyár sok vidéken lakó dolgozóját a ( Fót, Göd, Mogyoród) a gyár saját teherautói hozták és vitték, mivel a sztrájk miatt a közúti közlekedés nem volt.

A forradalom után épült 57-58-ban a „LURGI” zsírsav desztilláló üzem kiszolgáló és raktárberendezésekkel, ugyanazon irányítással, mint a bontó üzem, ugyanazon kivitelezõkkel. Hermann fõszerelõ név szerint kérte az akkor két legjobb csõszerelõt Panák Ferencet és Stegmayer Pált.

Ide tartozik, hogy akkor a mûhely létszáma 120-140 fõ volt. Tizenegy különbözõ szakma iparosai dolgoztak itt. A legnagyobb létszámú a géplakatos és hegesztõ csoportok voltak. Korszerû szerszámok még ez idõben nem voltak. Minden készülék, így a legnagyobb is – régi Lurgi gõzölõ- csigasorokkal lett beemelve. Drótköteles kézi csörlõ és emelõvillás targonca csak a 70-es években könnyítette a munkát. Már nem csak a szokásos hegesztõbe-rendezés, hanem védõgázas hegesztést végzõ is volt. Több hegesztõ magasabb végzettséget szerzett, bélyegzõvel rendelkezett, kazánokat és egyéb magasnyomású készülékeket és mindenféle színes fémet tudtak hegeszteni, így 150 atm. nyomásra méretezetteket is. Modern forgácsoló mûhely fejlõdött ki a 40-es években az öltözõnek használt favázas épületben. Az elsõ univerzális marógépet, úgy hallottam 1957-ben egy vagon étolajért, vagy annak áráért Svájcból vette a gyár. Késõbb vették a modern maró, gyalu és esztergagépeket. Példaként mondva a magzúzó recés hengereket is megmunkáltuk a 3000 mm-es csúcstávolságú esztergagépen. Különbözõ fogaskerekeket és gépalkatrészeket készítettek a jól képzett marós, esztergályos szakemberek. Csupán hõkezelt alkatrészeket kellett gyáron kívül gyártani. Házilag gyártottuk a különbözõ méretû magszállító csigákat mindaddig, míg a korszerûbb láncos továbbítók azokat fel nem váltották. Jól gépesített asztalosmûhely is volt 5-6 fõvel. Kezdetben még mintaasztalos is volt. Az egyre fejlõdõ laboratóriumnak a bútorai is itt készültek, egyéb irodabútorok javításával együtt. 4-5 fõs ács, állványozó, 8-9 fõs kõmûves, 5-8 fõs festõ csoport, bádogos, tetõfedõ, vízvezeték szerelõ szakmunkások és egy 25-30 fõs elektromos szerelõ mûhely gondoskodott a zavartalan termelésrõl. Még elektromos motorok tekercselésével is foglalkoztak. E nagy létszámú szakembergárdát a Mûszaki osztály jól képzett gépészmérnökeivel együtt, a mûhely fõmûvezetõje irányította, mûvezetõ kollégáival. A Mûszaki osztály éves karbantartási tervet készített. Az üzemek általában évente két esetben 15-15 nap karbantartásra leálltak. Kivétel az olaj-elõállító üzemek, amelyek a magfeldolgozó szezon végétõl kb.2-3 hónapig is álltak. Ebben az idõben a 60-as évektõl kezdve a beruházásokat is a TMK végezte, mint korábban a Lurgi üzemékét. A 60-as évek eleje volt a folytonos olajfinomítás, az un. „Short-Mix” üzemrész beépítése a régi zsírsavgyár helyére. Ezen épületbe költözött be az egyre nagyobb feladatokat ellátó TMK mûhely 30 fõs géplakatos csoportja is. Itt szereltük fel a saját embereinkkel az elsõ olajfinomító szeparátor sort, majd rövidesen a másodikat és a francia gyártmányú, nagy teljesítményû folytonos „De-Smet” nevû olajfinomítót. A második szeparátor sor elkészítéséhez, melyet a svédek szállítottak, a berendezést elküldték az utolsó szegig, mi pedig megszereltük. Amikor kész lett, jött egy magyar származású svéd fõszerelõ, aki kereste a ládákat a gépekkel, mi pedig bemutattuk a készre szerelt finomító sort, ahol csak annyi hibát tudott találni, hogy egy termodinamikus automatát 90 fokkal el kellett fordítani. Megjegyezni kívánom, hogy a gépek szerelése elõtt át kellett építeni az üzemet, ugyanis a födémek bauxit betonból voltak, s ez nem bírta volna a terhelést. Természetesen ezt is saját szakembereink végezték el. Az üzemben lévõ olaj és szappancsapadék tároló tartályokat a helyszínen a mi hegesztõink készítették, a Mûszaki osztály tervei alapján, melynek vezetõje Sürü András gépészmérnök volt.

Az említett Finomító üzem mellett, az udvaron olajtároló tartály épült. Emellett a 40-es évek végén e földszintes épületben a 60-as évek közepéig mosoda, varroda, kádár, asztalos és famintakészítõ mûhely mûködött. Itt mosták az olajszûrõprések szûrõkendõit, a dolgozók munkaruháit, sõt meg is varrták, ha szakadtak voltak. A kádár mûhelyben javították a fahordókat és mosták ki az étolaj szállításához a vashordókat. Itt abban az idõben Gerdenits Gyula volt a vezetõ. Az asztalos mûhely késõbb elköltözött az összevont asztalos mûhelybe, mert az épület le lett bontva.

Helyén épült a 60-as években, az akkor modern lengyel gyártmányú elektrolizõr üzem, mely olaj keményítéshez szükséges hidrogéngázt állította elõ elektromos úton. Ugyanis a következõ épületben volt addig a gázelõállítás. „Messersmit” gyártmányú kályhában koksz eltüzelésével állították elõ a gázt, a hozzá szükséges gáz generátor és gázszûrõ mosó berendezéseken. Ezt a gázt az üzem mögött felállított vízzáras gázharangba és a mellette lévõ hengeres tartályba nyomta a gázkompresszor. Az új elektrolizõr által készített gáz részére biztonságos fekvõ, szivar alakú 4 db acéltartály készült, beton falak közé szerelve.

Az akkori gázgyár mellett volt az olajkeményítõ és az ennek termelõ Finomító II. nevû üzemrész és az olajraktár, fûthetõ tartályokkal. Az elõbbiekben említett vízzáras gázharang – ha jól emlékszem – 1949, vagy 1950. tavasza elején felrobbant. A fedelét a robbanás átdobta az emeletes épület fölött és a Margarin üzem elé esett. Mindez éjszaka volt, így baleset nem történt. Az ÁVH vizsgálódott, szabotázst gyanítva, de nem volt az. A mûhely állította helyre. Ebben a munkában én is részt vettem. Ez emlékezetes, mert március 15-én dolgoztunk. A próbaüzemkor ismét berobbant, de akkor a Vegyiraktár felöli oldala nyílt ki, hatalmas lángcsóvát lövellve, amely majdnem felgyújtotta a fából készült raktárt. Ezután a Ganz Hajógyár építette ujjá, mert már annyira gyenge volt a palást lemez, sõt még új fenéklemezt is kapott. Az üzem vezetõje ebben az idõben Stibinger István volt.

Már említettem a fából készült raktárt, ami több mint 100 méter hosszú nagy épület, mely ma is áll, lemezzel burkolva. A 40-es években ide érkezett a napraforgó mag. Majd késõbb vegyi anyag raktár, mosópor alapanyag, csomagolóeszközök, sõt leszerelt gépek raktára volt. Az épület közút felöli végénél volt a hátsó porta. A gyárat, az itt elfolyó Szilas patak határolta, a lakóházak kert végeinél. A téglafal kerítést a gyár kõmûvesei építették a 40-es évek végén.

A raktár másik oldalán ócskavas telep volt, itt a kerítés melletti árokban folyt a gyár zsírfogóról ki a tisztított víz, amely a váci vasútvonal elõtt folyt bele a Szilas patakba. Késõbb a 70-es évek nagy területet sajátított ki ezen az oldalon a gyár bõvítéséhez. Ezen a területen, a végén épült meg egy olajtároló tartálypark és az új zsírfogó üzemrész. Az új margarintároló raktár és egyéb épületek.

A Margarin üzem a 40-es évek végén, kis kapacitású üzem volt. A pincébe volt telepítve a „Linde” gyártmányú nagy, lendkerekes, dugattyús ammóniák hûtõgép, kondenzátoraival és sólé hûtõjével. A margaringyártás egyik fontos gépe volt a kb. 2 méteres átmérõjû ammóniákkal hûtött kristályosító henger, melyrõl a forgácsolt margarin, nagy garaton csúszott le alumínium tálcákba, onnan a „Gerstenberg” nevû gyúrógépbe. A márvánnyal bevont multiplex hengersor is az elõkészítõ része volt. Az épületben ma is meglévõ a tetõ alatt az I. profilú darupálya fõtartói, amelyen daru volt szerelve és a szerelõ nyíláson emelte be a margarinos kocsikat. 2db alumínium l/4 kg-os margarin csomagológép volt, mely „liga” margarint csomagolt. Készítettek még 5 kg-os margarin kockákat a sütõipar részére. A 40-es évek felé, 48 karácsonya elõtt a IV. emeleten lévõ tároló tartályok, gõztúlnyomás miatt megsérültek. Itt akkor Tornyos Mihály volt az üzemvezetõ, akit a bíróság rövidebb idõre el is ítélt, a robbanás miatt. Ugyancsak a gyár akkori fõmérnökét, Hunyadi Kálmánt is. A korszerûsítés az 50-es évek vége felé kezdõdött, NDK gyártmányú gépekkel. A multiplex hengersorok és a többi gépek elbontásában mint lakatos részt vettem. Az épület is bõvítve lett, fokozatosan gépesítettek, korszerû nyugati gépekkel. A 70-es, 80-as években a tejes és csészés margarin gyártás is beindult. Mindezen korszerû gépek beszerelését, csõhálózattal együtt a TMK mûhely végezte.

A kisajátított területen épült meg a 80-as években a korszerû számítógéppel vezérelt készárú margarintároló.

Ugyancsak a kisajátított területen épült meg az új erõtelep kazánház. Itt a 40-es években családi házak és kertek voltak. A gyári kerítés abban az idõben az irodaházzal párhuzamosan 2-3 méter távolságra húzódott, a fõporta irányába, ami most elsõsegély hely. Az elsõ kazán pakuratüzelésû volt, majd ezt olajtüzelésû követte pár év múlva. A gázprogram beindításával a 70-es években épültek meg a gázüzemû kazánok, a hozzátartozó berendezésekkel. A kisajátított területen az új mosoda, varroda, hordómosó mûhely épült meg. Itt a 70-es években egy felfújható sátorraktár is állt, miután kétszer is szétszakadt, megszüntették.

Ez idõben épült a korszerû munkásszállás. A jelenlegi Cereol központi épület, a monda szerint már az 1848-as szabadságharc ideje alatt is létezett, császári és királyi katonák is állomásoztak itt. Az 50-es évek építési munkái alatt elõkerült emberi csontmaradványok voltak ennek a mondának alapjai a kutatók szerint. Itt épült meg egy az elektromos áram fogadására egy transzformátorház. Az épület „bagolyvár” néven volt csak emlegetve. Én már 1948-ban hallottam ezt az elnevezést. Ide költözött be az alagsorba a kultúrházból az üzemi konyha az 50-es évek elején. A földszinten volt az ebédlõ, az emeleten pedig irodák. A 80-as évek elején, vagy elõbb pár évvel bõvítették. Hozzáépítettek a régi épülethez egy korszerû üzemi konyhát, kihozva az alagsorból a régit.

1964-ben létrejött a 5 olajgyárból és a Kutató Intézetbõl a Növényolaj és Mosószergyártó Országos Vállalat. A Rákospalotai Növényolajgyárat teljes állóeszközeivel együtt az egyesülés miatt, az utolsó villanykapcsolóig leltárba kellett venni. Erre egy 4 tagú csapat alakult, aminek egy évig én voltam a vezetõje. Itt ismertem meg olyan állóeszközök nyilvántartó kartonjait, amit még az I. világháború elõtt állítottak ki, de eszköz már nem volt fellelhetõ. Csak a fellelhetõ eszközöket lehetett leltárba venni, melyek új kartont és tárgyszámot kaptak.

Ide palotára a régi irodaházba költözött ki az Élelmiszeripari Minisztériumból a Növényolajipari Igazgatóság. Megalakult a vezérigazgatóság dr. Varga Sándor vezérigazgató vezetése alatt. Ettõl az idõtõl indult meg a nagyarányú fejlesztés.

A gyár mellett lévõ üzemen kívüli vágóhíd épületeiben kisajátítva, létrejött a gyári autószerviz, javítómûhely, mely a központhoz tartozott. A vezérigazgatóság részére új, emeletes irodaépület készült a fõporta mellett, melyet a gyári köznyelv „lovardának” csúfolt, formája miatt. Ebben az idõben már kicsinek bizonyult a régi irodaház végénél a 6 méter hosszú hídmérleg, így megépült egy 40 tonnás korszerû hídmérleg, melyen már kamionok és pótkocsis teherautók is lemérhetõk voltak. Ezt váltotta ki a fõportához a 90-es évek elején megépített ugyanekkora hídmérleg.

A 40-es évek végén a gyárat ivóvízzel a saját kútjaiból látta el, melybõl 3 db volt. Késõbb, a 70-es években készült el a 4-es számú kút, a Margarin üzem mögött. A víz keménységi foka nagy volt, így az 50-es években vezették be az ivóvizet eternit nyomócsövön, mely a késõbbi 70-es, 80-as években sok csõtörést okozott. Fokozatosan ki lett cserélve öntöttvas nyomócsõre. A meg növekedett vízfogyasztás miatt kiépült egy nagy átmérõjû ipari vízvezeték a Vízmûvek dunai telepérõl. A gyári kutak vizének romlása miatt, fokozatosan le kellett állítani. Amúgy sem bírták volna azt a nagy vízfogyasztást, melyet a hûtés kívánt.

A 40-es évek végén a gyárban egy laboratórium mûködött az irodaépület I. emeletén. A gyár bõvülésével ez is bõvült, és minden üzemrésznek kialakították a saját laboratóriumát, melyek bútorait itt, az asztalos mûhelyben készítettük el. A minõségellenõrzést is itt végezték el.

1964. tavaszán a nagy hó, hirtelen olvadásnak indult, melynek vizét a Szilas patak nem tudta elvezetni ilyen gyorsan. A gyár legalacsonyabb pontja az extra üzem körül van. A víz ide tört be elõször. Az öreg gyár palackozó üzem felöli részén l, másfél méter magas homokzsákból emelt gáttal védekeztünk. Ez, ha jól emlékszem, március 11-én volt, de csak este 10 óráig bírta a gát, majd átszakadt, és a víz elöntötte a gyárat. Elõször a pincékben lévõ elektromotorok százait, és az itt tárolt anyagokat öntötte el a víz. A termelõ üzemek – a kazánház kivételével – leálltak. Másnapra levonult az ár, itt hagyva maga mögött a sok iszapot és a nagy kárt. Ezután kezdõdött meg a 70-es években a patak új medrének a kiépítése, amely jelenleg is folyik a volt napközi otthontól, a jelenlegi kazánházig a föld alatt. A régi medret betömték az ex. üzem bõvítésekor, a gyár területévé vált.

Néhány szót a gyár úthálózatáról: A 40-es években uralkodó útburkoló anyag volt a városban, így a gyárban is. Sárga, keramit téglás, nagy teherbírású csúszós, veszélyes útburkolat. A gyár utcáin zömében ilyen útburkolat volt, néhány kivétellel, melyek nagy kockakövek voltak. Ilyen volt az ex. üzem területén is. Ezek az utak nagyon tiszták voltak. Külön söprögetõ csoport gondoskodott errõl.

Néhány szót a balesetekrõl: A 42 év alatt én két halálos kimenetelû balesetre emlékezem. 1952-ben a vagonfordítónál érte halálos áramütés Radnai Géza ívhegesztõt. Szerencsétlen embernek lyukas volt a gumitalpú bakancsa, s ott húzott át az áram. Fulladás okozta a halálát, mert senki nem volt, aki a hátracsúszott nyelvét kihúzta volna. A másik balesetet szenvedõ nevére nem emlékszem. Ez a vasútüzem területén történt a 70-es évek vége felé. Tolató vagonok közé belépve, ütközõk közé szorult a dolgozó. Haláleset volt még ezen kívül 3, de ezek szervi bajokból következtek be. Ilyen volt 1961-ben Pozsán János lakatos csoportvezetõ, 1976-ban Gurnyik László gyalus, 1980-ban Drajkó István ívhegesztõ, majd egy ember a glicerin besûrítõ üzemben halt meg. Halála után belebukott egy mosókádba. Minden üzemben kiképzett elsõsegélynyújtók és jól felszerelt elsõsegélyhely, orvosi rendelõ gondoskodott a balesetet szenvedettekrõl.

E gyár általam elmondott rövid történetéhez hozzátartozik, hogy itt családok dolgoztak, apáról fiúra, unokára, megbízható emberekre szállt a munkahely, akikre a gyár vezetése mindenkor számíthatott.

A II. világháború nagy légitámadásai is elkerülték a gyárat, mivel nyugati érdekeltségû volt. Átrepült felette egy nagy bombázó kötelék 1944-ben, de bombáikat a mezõgazdasági területen dobták le.

Ezt hallottam a régi öregektõl.

* * * * *