A gyalogtúra a jó idő reményében sokáig  tartott

Az időben összegyűlt túra tagok zökkenő mentesen elindultunk, de a cél állomás előtt egy megállóval újra előbb szálltunk le.
Lassan már azt gondolják a kedves túrázok, hogy a túra vezető így próbálja hosszabb távra kitolni a megtett Km -eket .Pedig áááá.. dehogy. Az utunk elég "kopott"  tájon vezetett keresztül, a természet azonban már elkezdte bontogatni az erejét.
A jégtörő Mátyás másnap meghozta a hideget, de a szombati napon bizony nem talált volna.

Az utunkról többet a képek beszéljenek.

Ihol néhol a hó ...

Pattannak az első virágok...

  A hóvirágok már elkezdték szirmaikat ...

Innen indultunk ...

Ide érkeztünk ...

  Foltocska ...

A hófelhők gyülekezője ..

Moha szőnyeg ..

Eltévedés időpontja ...

Ebédidő ...

Felhők alatt ...

Egy meghívott és szívesen látott külső túratag megszólalása:

Mert megígértem Attilának (és mert másokkal is szeretném megosztani élményemet - megpróbálok nyálcsorgató riportot (vagy iskolai dolgozatot, ki minek látja) közölni arról a szombati túránkról, amit Katalin beharangozott, és amire én akkor azonnal kedvet kaptam. A lényeg az volt, hogy jól éreztem magam, hosszú idő után igazán jól. Katalin biztatására még egyik kollégámat is beszerveztem a túrára, nem is bánta meg, hogy korábban kelt föl a szokottnál. A buszról, amivel Pilisszentkeresztre mentünk, hódarával vastagon borított utakat, mezőket, épületeket, autókat láttunk, látszatra és bőrérzetre is tél volt. A levegő azonban már visszavonhatatlanul tavaszillatot hordozott. A Pilisben ilyenkor az arra kiélezetlen szemnek ugyan nincs sok látnivaló. Aki azonban a picurka zöldben is meglátja az életet, annál többet lát. Még nincs virág kavalkád, egy szál hóvirágot nem találtunk,(a fényképeken látható hóvirágot Ők nem láthatták, mivel csak egy sziklaszirt ki és megmászásával láthatták volna -* szerkesztő jegyzete) a potencianövelő medvehagyma üde zöldje azonban már mutogatta magát nagy mennyiségben. Zöld foltokban még anélkül se lett volna hiány, a moha minden mennyiségben, minden fajtában a zöld ezerféle árnyalatában bársonyozta utunk partjait. Természetesen néha fölfelé is volt zöld: a fenyőfaerdők üde, állandó pompájában. A madarak közül csak egy-két "korán kelő" víg énekét lehetett hallani. A Nap egyre több időre nevetett ki a felhők alól. A kis társaság hangulata is ennek megfelelően alakult. Ámbár ahogy elnéztem ezt a jórészt fiatalokból álló csapatot, hóban-fagyban- esőben-kánikulában ugyanolyan kedvvel túráznak. 9-kor indultunk el Pilisszentkeresztről, aztán csak mentünk, mentünk, néha kicsit eltévedtünk, néha megálltunk élcelődni, hogy melyik jelzésen kellene menni, de a csoport kedvét ez sem szegte, időhatár sem szorított. Én és kollégám, mint újonc túrázók és rangidősek, rendszeresen lemaradtunk, ami kellő okot adott a kanyarulatokban egy kis harsány halihózásra. Persze lehet úgy is fogalmazni, hogy "a többiek előrerohantak". A ránk való várakozást kihasználták egy kis tankolásra. Az időjárás kedvező volt, sem szél, sem eső nem zavarta meg a csendes, üde menetelést. Ahogy illik, csak hazaérkezésem után, délután 5 óra körül kezdett esni az eső és fújni a szél. A kellemes időtöltés során ismét megbizonyosodtam afelől, hogy az emberek kedvesek és nem kell bennük csalódni. A túrákhoz szokottak fegyelmezettsége, nyugodtsága, nyíltsága, természetessége nyilvánult meg minden egyes résztvevőben. Tökéletesen tolerálták azt is, amikor a túrának csaknem a végén, Csobánkán mi lemaradtunk egy buszmegállót, lespórolva az utolsó két kilométert. Megláttunk ugyanis egy kocsmát és betértünk egy sörre. A sör ihatatlan volt ugyan, de a kocsmalátogatást is meg kellett tapasztalni. Mire kijöttünk, a társaságnak már fele se látszott. Így hát hajlottam kollégám szavára, aki a helyi buszmegállóban való várakozás mellett voksolt, de előtte még elnéztük a faluban ráérősen ácsorgó romákat, a futkározó romagyerekeket meg az egyik fiatal csávót, aki egy padra telepedvén mandolinját dajkálgatta. Egy ideig vártuk az előadást a nagy magyar csöndben, de a fiú nem tudta elszánni magát arra, hogy a húrok közé csapjon. Így odébbálltunk és egy birkanyáj lassú, de biztos tempójában megközelítettük a buszmegállót. A padon ültömben egy időre megszabadítottam lábamat cipóm fogságából, aztán a cipőt ütemesen odaveregettem a pad lábához, hogy megszabadítsam a kilónyi sár illetéktől. A pad ütemes rezgése kisebb agyrázkódásokat okozott kollégámnak, de ő egy texasi cowboy blazírtságával tűrte a megpróbáltatást. A társaság később fölszállt arra a buszra, ahol mi már kényelmesen elterpeszkedve pihentünk, így Pomázon a HÉV-re várakozva kellemes meglepetésemre a kirándulás záróakkordjaként meghallgathattam nyelvtörő mondóka-bemutatójukat. Amellett, hogy nagy élvezet volt hallgatni ezeknek a mai fiataloknak a szájából az üde, bájos, nagyon ötletes, de nyelvet próbára tevő versikéket, megható is volt, mert gyerekkorom úttörőnyarainak tábortüzes estéire emlékeztetett. Remélem, hogy bár az első volt, nem az utolsó e barátságos, megnyerő kis csapattal újabb túrára elindulni. Köszönöm Katalinnak a hívást.