Balatoni - túra  Országos KÉK-túra szakasz - az 5. számú túra

2002. augusztus - 18 -án:

A gyalogtúra (a hőséget elviselve) sokáig tartott.

Útvonal: Tapolca (vá.) – Szent György-hegy – Szigliget Várhegy – Badacsonytördemic (vá.).

Táv: 18 km.

Szintemelkedés: 440 m (összesítve)

Megint jó korán keltünk útra. Reggel 6 órakor a Déli-pályaudvarnál gyülekeztünk (11 fő), majd húsz perccel később már a vonaton zötykölődtünk a Balaton felé. Székesfehérvárt elhagyva az időjárás szebbik arcát kezdte mutatni, és mire a Balaton keleti csücskéhez értünk már napsütéses reggel várt ránk. 09:45 -kor érkeztünk meg Tapolcára, ahonnan a bélyegzést és a fényképezést követően indultunk útnak. A vasútállomás közelében található cukrászdában még pótoltuk a szénhidrát hiányunkat, majd Tapolca főutcája felé mentünk.

A Tapolcai-medence közepén, bazalthegyekkel körülvéve fekszik a város. Első lakói szlávok lehettek, ők adhatták a városnak a Tapolca nevet. Okleveleinkben először 1272-ben említik „Topulcha” alakban, amikor már egyháza és vásárvámja volt. Templomát 1290-ben Boldogságos Szűz tiszteletére szentelték. Ez időben a város kegyura Tapolcai Lőrinc volt. 1327-ben „Turulthapolca” néven említették, Pál nevű papja is szerepelt. 1333-Ban esperesi székhely. Nagy Lajos király 1378-ban az általa alapított leveldi karthausi rendnek adományozta a helységet. Az itteni erősség Szécsi Dénes esztergomi érseknek 1448. május 20-án kelt és jegyzőkönyvileg hitelesített oklevelében szerepel, amely szerint Silvester városlődi prior, Gersei Pető és László által Tapolca mezőváros elpusztítása és ott a Mária egyházból épült erősség lerombolása miatt kibékültek. Arról, hogy ki és mikor alakította át a templomot erősséggé, nincsenek adataink. Hegyesd vára után 1560-ban Tapolcát is elfoglalta a török, ahol huszárvárat, illetve palánkvárat épített. Ez feltehetően a hódoltság végén pusztulhatott el. Itt született a felvilágosodás kori neves költőnk Batsányi János is (1763-1845), akit a Martinovits-féle összeesküvés leleplezését követően ítéltek el. Linzben halt meg ugyan, de hamvait – feleségével (Baumberg Gabriella) együtt 1934-ben hozták haza, és a temetőben helyezték el. A XV. században épült katolikus templomot 1757-ben építették át, ekkor kapott barokk jelleget. A tavas-barlang (Kisfaludy u. 3.) Tapolca egyik legérdekesebb nevezetessége. A mészkőben keletkezett hasadékokon áttörő víz alakította ki a város alatti barlangrendszert, amelyet 1902-ben fedezett fel Németh Ferenc kőművesmester. A védett barlangban néhány évtizedig "szárazon" várta a látogatókat, a közeli bauxitbányászat a vizet nagyrészt elszívta. Ma a mintegy 300 méteres szakaszt csónakkal lehet körbejárni, a természetvédelmi munkáknak köszönhetően. A barlang különleges klímájának gyógyhatását régóta ismerik. A viszonylag állandó, 14-16 Celsius-fokos hőmérséklet, a közel 100%-os relatív páratartalom és a rendkívül tiszta levegő az allergiás, asztmás és egyéb légzőszervi megbetegedésben nyújt segítséget. Erre a célra a másik ágat, az 1925-ben felfedezett kórházbarlangot használják.

A főutcáról a Fő tér után a Malomtó felé kanyarodtunk le. Megkerültük a tavat, körbenéztünk a szépen tisztán tartott parkban, majd a templom felé tértünk vissza a K jelzésre. Alacsony házak között haladva lassacskán elhagytuk a város, kiértünk az országútra. A Kisapáti felé vezető országúton haladtunk, mindkét oldalról árnyékoló jegenyefák kíséretében. Balkéz felől a Gulács, a Csobánc kúpjai látszottak, jobb oldalt a Szent György-hegy csonka kúpja magasodott fölénk. Átkeltünk a vasúti síneken, majd egy buszmegállónál hirtelen jobbra fordultunk és rátértünk a hegyre vezető útra. A szőlőtőkéken már beérett a szőlő, így még arra is volt lehetőségünk, hogy belekóstoljunk egy kicsit a híres balatoni bor alapanyagába. Hamarosan ismét dél felé fordultunk a folyamatosan emelkedő úton. A K jelzés kavicsos, törmelékes úton vezetet tovább a magán pincék között. Innen már egyre jobban kivehetővé váltak a híres „bazaltorgona sípok” is. Az egyik ház mellett hirtelen jobbra kanyarodott a jelzés (ez csak a visszafelé felfestett jelekből vehető ki), majd hosszú lépcsősorokat követően felértünk a turistaház (kulcsos-ház) mellé. Itt tízóraiztunk meg, majd a bélyegzést (a bélyegző a ház előtt egy fára erősített fém dobozban volt) követően a ház bejáratával szemben felfelé induló úton a bazaltorgonák aljához értünk. Itt csodálatos látvány fogadott bennünket. Jobbra és balra is a láthattuk ezeket a szép természeti csodákat, tényleg orgonasípokra emlékeztetettek minket. Törpéknek éreztük magunkat a monumentális oszlopok alatt. Az út közvetlenül a sípok aljában vezetett felfelé, egy falépcsősoron keresztül. Hamarosan a két „síprendszert” elválasztó völgyben voltunk. Innen először a bal oldali tetejére mentünk fel. Visszanézve a másik oldalra gyönyörű kép tárult elénk. A hatalmas bazalt oszlopok, háttérben Tapolca, a Somló hegy halvány tömbje. Rövid kapaszkodót követően már a nyugati Bakonyvidék további tanú-hegyeit (Gulács, Csobánc, Badacsony) és a távolabbi vonulatokat is lehetett látni. Feltűnt a messzi Hegyesdi-vár kúpja is, még a várromokat is ki lehetett venni. Visszatértünk a jelzéshez, majd a jobb oldali bazaltkövekre is felmentünk. Innen is pazar látványt nyújtott a másik oszloprendszer és a panorámára sem lehetett panaszunk. Újból visszamentünk a K jelzésre, majd a hegytető felé indultunk. Egy jó állapotban lévő esőháznál a K? jelzést követtük, ez vezetett fel a hegy csúcsára (415m). Innen szinte teljes körpanorámában mutatkoztak meg a már korábban leírt látványosságok, a környező hegyek és a Balaton is. Már látni lehetett a következő célpontunkat, a Szigligeti-várat is. A tetőről nem a K?-t követtük tovább, hanem a sima K jelzésen kezdtük meg az ereszkedést. Nemsokára az első pincékhez érkeztünk, itt egy öreg bácsika a háza előtt hangosan hallgatta Süsü, a sárkányt egy rádióból. Süsü éneke még pár percig kísért bennünket, majd a hegy tömbjét megkerülve elértük a P és S jelzést is. A szőlő földek, pincék, nyaralók között betonúton vezetett tovább a jel. Hamarosan kelet felé fordultunk és kis sétát követően a híres Oroszlánfejű-kúthoz értünk. Igazi felfrissülést jelentett számunkra a nagy melegben ez a tiszta, hideg forrásvíz. A kúttól néhány percnyi szintező séta vezetett el a Tarányi-présházhoz és a Lengyel-kápolnához. A kápolna megtekintését követően az aszfalton folytattuk az utat, majd sikeresen elkeveredtünk. Nem vettük észre a Rókalyuk- és Diófa-dűlő közötti földútra levezető jelet és kicsit tovább haladtunk lefele a főúton. Mivel nem akartunk már teljesen visszakapaszkodni, így az egyik pince mellett lefele vezető utat választottuk ki. Ezen hamarosan, a szőlőtőkék között ereszkedve leértünk a Hegymagasról jövő országútra. Ezen mentünk dél-kelet felé, majd egy kis kegyhelynél hirtelen dél felé fordultunk. Balkéz felől már a Badacsony, előttünk a Szigligeti-várhegy magasodott. A nagy melegben igencsak kifárasztott mindenkit a betonútból is áradó forróság, így emiatt igencsak lassacskán haladtunk előre. Másfél kilométer után elértük a 71-es utat, ahol a kerékpárúton mentünk tovább. A Ciframajornál fordultunk be balra, majd meredek kapaszkodón másztunk fel a faluba, a vár aljáig. Az egyik büfénél lepakoltuk a hátizsákokat, a vár jegypénztáránál lebélyegeztük a Kék-túra füzeteket és a SL jelzésen felfelé indultunk a várba. Néhány percnyi emelkedő után értük el a romokat.

A tapolcai medence délnyugati részén, régen a Balaton szigetét képező 230 m magas vulkánikus hegy tetején állnak az észak-déli irányú, szabálytalan alaprajzú, belsőtornyos, később külsőtornyos rondellás alsó várral bővített vár maradványai. A meglévő vár alaprajza kevés módosítással ma is őrzi a XVI. századi alakját. A vár legkorábbi része a megtört, nyújtott téglalap alaprajzú felső vár két négyzetes öregtornya, és a két kisebb, ugyancsak négyzetes torony. A két kisebb torony közül az egyik a felső vár felvonóhidas bejáratú kaputornya. Az itt áthaladó út a belső vár udvarára vezet, melynek a nyugati falához egy lakóépület és ennek déli oldalához egy kisebb torony támaszkodott, aljában a börtön lehetett. A felső vár legmagasabb pontján a déli és nyugati fal szögletében a várkápolna maradványai láthatók, melynek nyugat felől tekintélyes nagyságú támpillér támaszkodik. E falrészlet hármas tagozódást mutat, a legvékonyabb mellvédfallal. A felső vár déli és keleti sarkában az öregtorony állt, ehhez nyugatról a várkápolna, északról pedig a palota csatlakozott. A palota északi és a felső vár keleti falánál a keleti négyzetes alaprajzú középső torony emelkedett, ezt a gyilokjáró kötötte össze a felső vár északi végében levő, a keleti falhoz csatlakozó kapuvédő toronnyal. Ezzel szemben az északnyugati, kör alakú saroktorony, a kettő között pedig az előudvar vagy fal szoros helyezkedett el. A felső vár kaputornya előtti saroktoronnyal szemben, a keleti vár falánál a Martonfalvay Imre által épített nagyméretű, kb. 20 m átmérőjű, ágyúlőréses, pártázatos rondella látható. A felső vártól északra elterülő külső vagy alsó várat lőréses fal övezte, melyet az északi falban és a nyugati oldalon egy-egy kisméretű négyzetes torony szakított meg. Az alsó vár délnyugati sarkában a felvonóhidas kaputorony állt, előtte a várárokkal. Az alsó várból ma már csak kevés részlet látható. A tapolcai medence már az őskorban lakott hely volt, ahol a rómaiak is megtelepedtek. A honfoglaláskor a tapolcai és a káli medence közötti területet a Kál törzs szállta meg, később Bulcsúnak és nemzetségének lett szálláshelye. A törzsek által megszállt területek közötti gazdátlan föld a X. század égén, a XI. század elején a fejedelem, majd pedig a király kezébe került. Szigliget is ezek közé tartozott, mert a XII. század elejéig a zalai vár birtokai között említik. Az 1121-ben kel oklevél szerint e terület az Atyusz nemzetség birtoka, a XIII. század elején e nemzetségből származó Ogyz bán, majd a görög származású Kalián zalai ispán birtoka. Ennek magtalan halála után ismét a királyé lett, aki az 1259-ben a zalai ispánsággal együtt fiának, István ifjabb királynak, majd 1260-ban a pannonhalmi bencéseknek adományozta. Favus apát két év alatt a várat fel is építtette, amely annyira megtetszett a királynak, hogy az 1262-ben a nyitrai Debréte a somogyi Alma és a zalai Bak birtokokért elcserélte. Ettől kezdve, mint királyi várat a Pok nemzetséghez tartozó Móriczhidai családra bízta, akik az általuk alapított mórichidai premontrei prépostság gazdag egyházi felszereléseit, kincseit is itt őrizték.
A Héder nembeli III. Péter veszprémi püspök 1275-89 között a várat elfoglalta és a kincseket Veszprémbe vitte, ahonnan a Pok nemzetség csak a XV. század elején kapta vissza. E nemzetségből származó Móric gróf a Sajó melletti ütközetben IV. Béla király életét megmentette, és ezért, valamint hűségéért magas tisztségeket, s nagy birtokokat kapott. Egy 1300-ban kelt oklevél említi először várnagyát, Acitust, aki a környék birtokait fosztogatta. Egy Mihály nevű alvárnagyot pedig a veszprémi püspök kiközösített az egyházból, mert bántalmazta a tapolcai plébánost és káplánját, sőt a püspök malmát erőszakkal elfoglalta. Ebben az időben kezdett a vár alatt, a mai falu helyén egy új település kialakulni, melyet a XV. század elején Újfalunak vagy Szigligetnek - Wyfalu sive Zegligeth - neveznek. Móric fia Miklós unokája Simon 1348-ban a szigligeti várnak és tartozékainak birtokosa. A Móriczhidai család ezután még mintegy száz évig birtokos Szigligeten, és feltehetően ebben az időben kerülhetett sor a vár jelentősebb bővítésére. A Móriczhidaiak 1424-ben kölcsönös örökösödési szerződést kötöttek a Laczk családdal, és bár a család nem halt ki, I. Ulászló Szigligetet 1441-ben a Laczk családdal rokon Némai Kolos Jeromosnak adományozta. A meggyengült királyi hatalom miatt gyakorivá lettek ebben az időben a hatalmaskodások. 1442-ben Berky Flóris szigligeti várnagy támadta meg és rabolta ki az almádi kolostort. Szigligetet 1445-ben az Újlakyak birtokai között sorolták fel, kiknek birtoklási idejére esik a várnak második jelentősebb megerősítése és bővítése. Újlaky Lőrinc halála után 1521-ben a feltehetően a Móriczhidaiakkal rokonságban álló tóti Lengyel család szerezte meg a vár birtokában. A mohácsi csata után I. Ferdinánd a Szapolyai Jánoshoz csatlakozó Lengyel család birtokait, köztük Szigliget várát is elvette, és enyingi Török Bálintnak adományozta. A várat azonban Kulcsár István porkoláb nem akarta átadni Török Bálint megbízottjának, Martonfalvay Imre deáknak, aki naplójában írta le a vár elfoglalásával kapcsolatos eseményeket.
Az ostrom után Török Bálint Imre deákot nevezte ki a vár kapitányává, aki azonnal hozzálátott annak kijavításához és a középkori várnak a kor harcászati követelményeinek megfelelő átalakításához.
Martonfalvay először a külső várat építette ki, és az említett kutat is ásatta. A belső várban 1953-ban feltárták a kör alakú kútszerű vízgyűjtőt, melynek fenekét Martonfalvay ólomlemezekkel zártatta le, nehogy a víz megszökjön belőle. Ezeknek az építkezéseknek során alakult ki a várnak az az alaprajza, melyet Giulio Turco 1569-ben készített rajzai örökítenek meg. Török Bálint, mint ismeretes, 1541-ben Imre deákkal együtt török fogságba került, azonban utóbbinak sikerült kiszabadulnia. A vár 1547 körül került vissza a lengyel család birtokába, kapitánya Lengyel Brigitta férje, Magyar Bálint lett. Magyar Bálint 1571-ben már betegen feküdt Szigliget várában, de mégis visszaverte a török támadásokat. 1573. május 12-én kelt oklevelében Pármás János arról értesíti Nádasdy Ferencet, hogy Magyar Bálint meghalt. A Lengyel-család kezére visszakerült, rossz állapotban levő vár javítása 1580-ban a királyi kamara ismételten pénzt utalt ki. Ez az összeg azonban csak a legszükségesebb javításokhoz lehetett elegendő, mert Lengyel István 1588-ban arra kéri a királyt, hogy a rajkai birtokért cserélje el Szigligetet, mert a vár állapota, hadfelszerelésének elégtelensége és a török közelsége miatt nem képes a vár megtartására. Az ott levő katonák is rajta követelték az elmaradt zsoldot. Az 1613. évi 16. tc. más várakkal együtt Szigliget várának őrséggel való ellátását és a zsold kifizetését rendelte le, majd az 1618. és az 1622. évi rendelkezések ugyanezt megismételték. Ennek ellenére a vár helyzete nem javult meg. 1606-ban Lengyel János, 1630 körül Lengyel Boldizsár volt a várkapitánya. A vár őrsége 12 huszár, 25 gyalogos és 1 tüzérből állt. Boldizsár után Gáspár a várkapitány, aki saját költségén hajókat készíttetett a török elleni védelem céljaira. A hódoltság végén a még mindig Lengyel-család birtokát képező Szigliget vára elvesztette hadi jelentőségét, Javításaival senki sem törődött, így lassan pusztulásnak indult. A XVII. század végén villámcsapás következtében a vár legnagyobb része leégett, majd a még álló épületek lerombolását I. Lipót király rendelte le.
II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején a kuruc seregek a várat már nem használtál, fokozatosan romba dőlt, köveit a lakosság építkezéseihez széthordta. A még megmaradt falakat 1931-ben, 1953-ban és 1965-66-ban erősítették meg. A feltárás a mai napig folyamatban van, egy tízéves rekonstrukciós programot indítottak el a vár teljes felújítására.

A várba felérve felmásztunk minden bástyára, minden lehetséges kilátóhelyre. A várfalak mögött észak felé a Szent György-hegy emelkedett, keletre a Badacsony bazalttömbje magaslott. Dél felé, közvetlen mellettünk az Óvár tömbje látszott, mögötte pedig a Balaton vize kéklett. Fantasztikus volt a látvány. Mivel a nap már dél-nyugati irányból sütött, így a szigligeti-öböl vizén milliónyi apró csillag ragyogott az ellenfényben. A fényképezést követően visszaereszkedtünk a vár aljába, majd a falun keresztül folytattuk az utat. A K jelzés a Hálás-tető és az Antal-hegy közötti völgyben vezetett tovább. Kicsit több mint 1 km után útkereszteződéshez értünk, itt néhány méter kitérőt tettünk a K+ jelen, hogy megnézzük Szigliget másik nevezetességét, az avasi templom-romot. A K-en haladtunk tovább az országút szélén. Balról szőlő földek, jobbról szántó övezte az utat. Most már csak a Badacsony és balra távol a Gulács-hegy uralta a vidéket. Az út élesen jobbra egy hídon átvezetett az Eger-víz patak felett és egyenesen a Badacsony felé futott. Átkeltünk a 71-es úton és 100 méter után a Szigliget – Badacsonytördemic vasúti megállóban voltunk. Itt volt a mai napi utolsó bélyegzőhely. Szerencsénkre egy későn érkező, Budapestre tartó személyvonat rostokolt az állomáson, ami 10 perccel később indult is tovább (így nem kellet füredi átszállással egy későbbi vonatot megvárnunk.), és már 18:00 óra előtt a vonaton utaztunk hazafelé. Mindenki fáradtan nyúlt el a vonaton, a lemenő nap látványával búcsúztunk a Balatontól. Kora estére ért be a vonat a Déli-pályaudvarra.

A túra pontértéke: 35 pont. (A pontozás a Természetjáró Minősítési Szabályzat alapján készült www.fsz.bme.hu/mtsz/szakmai/minszab.htm.)

Az utunkról többet a képek beszéljenek.
/ A képek az Unilever SE tulajdonát képezik ! Bárminemű terjesztése a terjesztő lelkére van bízva, mivel úgyis terjesztik: irodai falinaptárokból visszaköszönve /