Tokodi -túra         2002.10.05.

Országos KÉK-túra szakasz - a 11. számú túra része

Útvonal: Dorog – Gete-hegy – Nagy-Gete – Öreg-kő – Tokod – Hegyes-kő – Kis-kő – Tokodi-pincék – Kőszikla – Mogyorósbánya – Öreg-kő (bajóti) - Bajót.

Táv: 22,1 km.

Szintemelkedés: 1 000 m (összesítve)

A Nyugati-pályaudvar jegypénztárinál volt a találkozó reggel 06:30 -kor. Nyolcan vágtunk neki a mai túrának. 06:45 -kor az esztergomi Inter Pici vonattal indultunk, majd egy óra múlva már a dorogi vasútállomáson voltunk. Elég hűvös, nyirkos, ködös idő fogadott minket. Pénztár – és körbélyegző – híján a szolgálatban lévő vasutastól egy eddig még nem látott hosszúkás, Dorog 2511 jelzésű bélyegzést kaptunk. Az aluljárón átkeltünk, egy kis szénhidrátot (csokoládé) vásároltunk a közértben, majd elindultunk a K jelzést követve.

13000 lakosú település. 1984 óta város. Az itt feltárt gazdag régészeti leletanyag viharos történelmi múltra enged következtetni: fontos bronzkori és római emlékek kerültek elő (itt haladt az Aquincum-Brigeto hadiút) és az Árpád-korban már állott falu nyomai is fellelhetők. Később fontos település lesz, itt halad keresztül a Bécset Budával összekötő főútvonal, amelyen már Mátyás király is működtetett rendszeres kocsipostát. A város újkori történelmét azonban a szén határozta meg: az 1851-ben megkezdett barnakőszén-termelésről szóló beszámolók a századfordulón már évi háromszázezer tonnát említenek. A szénre települt ipar számos ipartörténeti emléket is hagyott maga után. Az egymást követő betelepülések során nagyszámú német nemzetiségű család talált itt otthonra. Az 1980-as évek végére a bányákat bezárták, a tárnákat és a gyárakat magukra hagyták. Megtekintésre érdemes, a 18. századi berendezésű barokk katolikus temploma, amely műemlék jellegű és Fő téri világháborús emlékműve. Művelődési háza - a korábbi munkásotthon - ablakainak üvegfestményeit Haranghy Jenő készítette. A környéken található, védett Strázsa-hegyi barlang cseppkőképződményei jelentősek.

A temető, majd az italdiszkont mellett elhaladva kiértünk a Csolnoki országúthoz, majd egy jobb kanyart követően – a Tömedék-akna és az Ágnes-akna között – a volt támfalak mellett haladtunk felfelé. Az egyik romos bányaépület kerítésén vörös felirat „május elseje” hajdanvolt dicsőségét idézte fel. Az őszi színek már itt is kezdtek kibontakozni: sárgás, vöröses levelű fák között vezetett az út. Egy kis füves fennsíkot követően – ahonnan párás kilátás nyílt a bányák területére, hamarosan az Uradalmi-erdő területére értünk. Ódorog határánál jobbra tartva kanyarodtunk fel a Gete-hegy platójára (403m), a tisztáson óriás-őzlábgombákat találtunk. A párás időben még látszódtak a Pilis közelebbi hegyei, a hegy lábánál Csolnok község. A szél egy kicsit elkezdett fújni, ez reményt adott nekünk arra, hogy hamarosan kitisztulhat az idő. Elértük a hegy szélén elhelyezett Mária-keresztet. Előttünk a Nagy-Gete tömbje uralta a hátteret. Ismét beértünk az erdőbe, kis tisztások és sűrű aljnövényzettel borított tölgyerdőt követően értük el a Nagy-Gete 455m magas csúcsát. A sziklás hegyoldalból még mindig ködös, párás kilátás nyílt Tokod, az Öreg-kő, Hegyes kő és a bajóti Öreg-kő irányába. Kis pihenő után követtük tovább a K-t: az út hirtelen lejtőbe váltott, csúszós, sziklás, köves, gyökerekkel tarkított kis csapáson vezetett lefele a hegyről. A páratlan őszi színek sárgába, aranyba borították az út melletti fák koronáját, egy-egy kis lyukon a felhők közül kiszivárgó napfény pedig ezeket a színeket ragyogóvá tette. Kis tisztás mellett kanyargott az út, hamar elértük a következő követ, az Öreg-kőt. Felkapaszkodva szép kép tárult visszafelé: a Nagy-Gete-hegy komor kúpja fürdött a kitisztuló időben erőre kapott napfényben. Visszatértünk az útra, majd kis fenyves-erdő után lankás dombokra érkeztünk: innen már tisztán látszottak Tokod házai, a Duna vékony csíkja, a Hegyes-kő, mögötte a Kőszikla és a bajóti Öreg-kő. Már fel-felsejlettek a belső Gerecse hegyei is: a Gerecse, a Kis-Gerecse, a Vízválasztó. Törmelékes szekérúton lefele haladva elhagytunk egy törésvonalat, mely az utat hosszanti irányban szelte ketté, majd egy kis patakon átkelve a Tokodra bevezető útra értünk. Egy kivájt sziklameder mellet, enyhe balkanyar után, az első szőlőskerteket elhagyva pillantottuk meg a falu első házait, a falu széli nagy játszóteret. A főtérre beérve megnéztük a katolikus templomot, majd az italbolt felé mentünk a bélyegzés miatt.

A hagyomány szerint a falu egy Tokod nevű vitézről kapta nevét. Már az őskortól lakott település. Ezt bizonyítják a régészeti leletek is: bronzkori földvára a Kis-Gete melletti Leshegyen található. Említésre méltó az I. században létesült és a IV. században fénykorát élő római település és erődítmény a római hadiút mentén. A Gardellaca nevű település 130x90m nagyságú, 1m széles alapfalakkal, egyoldali kéttornyos bejárattal és több körbástyával körülvett erődítményének alapjai feltárva ma is láthatók. A középkori falu a maival azonos területen volt. Első okleveles említése 1181-ből való. Az Árpád-kortól az esztergomi-szentkirályi kereszteseké. A XV. Században az esztergomi keresztesek is szereznek itt birtokot. Az 1543-as török támadás során elpusztul,
és lakhatatlanná válik a település. A Pilis megyéhez tartozó Tokodot 1595-ben az esztergomi érsek szerezte meg,
s templomot is épített. A török felszabadító harcok során szintén elpusztult. A XVIII. század elején Tokodon az esztergomi szemináriumnak is voltak birtokai. Az 1784-88-as összeírásban a szeminárium a tulajdonosa a községnek, ahol 706 fő 120 házban és 151 lakásban élt. A hegyek karéjával ölelt síkságon 940 hold szántón, 168 kaszás réten, 781 kapás szőlőben gazdálkodtak. Jó minőségű gabonát s kukoricát termeltek, amelyet vermekben tároltak. Malmaihoz a távolabbi vidékekről is eljártak őrölni. Állattartói a távolabbi városokba is eljutottak a vásárokra. Az ipari tevékenység közül a mészkőfejtés és a kőszénbányászat volt a legfontosabb. A község gazdasági és társadalmi életét utóbb meghatározó szénbányászat 1812-ben indult. Erre a szénvagyonra alapozta az 1880-as években Kurczweil az üveggyárát. A XX. Század elejére a megélénkülő iparosítás hatására már 3084 lakosa volt, házainak száma 367 volt. Az I. világháborúban a község lakói közül 42-en áldozták életüket. A továbbfejlődő ipar hatására a két világháború között a községben és a bányatelepeken a lakosok száma közel kétezer fővel gyarapodott. Az 1930-as években a lakosság többsége a bánya és ipartelepek környékén élt: Tokodaltárón, Tokod-Üveggyárban, Ebszőnybányán, Ótokodbányán, Újtokodon, Öregakna kolónián. A kézműves kisiparosok száma is jelentős volt. Az 55 iparos között találunk borbélyt, bognárt, bádogost, cipészt, csizmadiát, szabót, kőművest, kovácsot, hentest és mészárost, fodrászt, órást és 10 vendéglőst. Gazdasági szervezetei közül említésre méltó a Hitelszövetkezet. Rendkívül élénk volt a társadalmi és kulturális élet, több mint 20 egyesület jött létre a két világháború között, ami a területi széttagoltság következménye volt, mivel az ipartelepek egymástól és a községtől is távolabb helyezkedtek el. Különösen Tokodaltárón és Üveggyárban volt magas az egyesületek száma. Az oktatást is hasonló tagoltság jellemezte. A községben 6 tanerős felekezeti iskola működött, a bányatelepen 6 tanerős bányaiskola, az üveggyárban állami kezelésben 3 tantermes, 3 tanerős iskola volt. Népkönyvtára 1927-től működött, a másikat tíz évvel később a Tokod-Üveggyári Állami Iskolában létesítették. A községben 1923-tól 2 tanerős Iparostanonc-iskola is működött. A II. világháború harcai 1945. március 25-én fejeződtek be Tokod területén. Az ipari üzemeket a szocialista iparosítással tovább fejlesztették. A bányában és az Üveggyárban, ahol 1966-tól opál és ólomüveget is gyártottak, egyre több dolgozó talált megélhetést. A gazdaságban dolgozókat az 1959-ben megalakult Aranykalász MgTsz és melléküzemágai foglalkoztatták. Az utóbbi években a bányák visszafejlesztésével a község lakói más munkalehetőséget találtak. Közigazgatásilag 1984-88 között Esztergom vonzáskörzetéhez tartozott. Jelenleg Tokod és Tokod-Üveggyár tartozik össze, Tokodaltáró 1992-től önállósult.

A kocsma előtti fordulóban elköltöttük ebédünket (szendvics), majd a templom felé visszafelé indultunk tovább a K-en. Hirtelen emelkedő betonúton értük el a falu szélét a Hegyes-kő és a Tőkés-tető közötti vágatban. Az utolsó ház mellett élesen visszakanyarodva, élesen felfelé vezető csapáson jutottunk a Hegyes-kő alá, ahonnan már csodás panoráma tárult elénk. Észak felé jól látszott Esztergom, a Bazilika, a Mária Valéria-híd teteje, közvetlenül alattunk Tokod, kelet felé a Gete-csoport, távolabb a Pilis hegyei. Az emelkedő hosszasan vezetett minket a Hegyes-kő (311m) kúpja alá, füves, bokros réteken haladtunk közelebb a sziklákhoz. A K jelzés kelet-dél irányból kerüli meg a sziklás csúcsot úgy, hogy közben a jól szemügyre vehettük a lépcsőzetesen elhelyezkedő sziklapadokat, a hegy északi részét borító sűrű fenyvest. Még mindig emelkedőn kapaszkodva a hegy déli oldalánál értük el a közvetlenül fel a csúcsra vezető kis sziklás ösvényt. Már innen is impozáns látványban volt részünk, de az igazi meglepetés csak fent a csúcson várt ránk: teljes körpanoráma – Esztergom, Tokod, Pilis, Nagy-Gete, Budai-hegyek, a belső Gerecse (Gerecse-hegy a TV toronnyal, a Vízválasztó, Som-berek, a bajóti Öreg-kő, előtte a Gyertyános és a Kőszikla), a Duna sávja, közvetlen alattunk pedig a Kis-kő. Igazán nem is lehetett betelni a látnivalókkal, az ember csak kapkodhatta a fejét egyik irányból a másikba. Kicsit hosszabb pihenőt (rövid alvást) követően folytattuk tovább az utat. Leereszkedtünk a sziklákról, és továbbra is füves, lankás oldalakon haladtunk előre. Az volt az érzésünk, mintha a Nagyszénáson járnánk: ugyanaz a hangulat, hasonló táj hívogatott minket tovább. Hamarosan a Kis-kő tetején voltunk, innen is mé csodálni lehetett a környező tájak lebilincselő látványát. A füves hegyoldalban hirtelen bukkant fel előttünk, mellettünk egy elhagyott bánya-akna, mintha egy óriás markológéppel kivájtak volna egy hatalmas tömböt a hegyoldalból. A vágat aljában szétszórva szikladarabokat láttunk és egy kis fácskát, ami a hátulról ráeső erős napfény miatt aranysárga színben tündökölt. Megkerülve a bánya oldalát lehetett csak igazán érzékelni a magasságot, a monumentális méretet. Az emberi alakok csak iciri-piciri hangyáknak tűntek a kivájt sziklák pereménél. A bányát elhagyva folytattuk utunkat füves, sziklákkal tarkított hegyoldalban meredek lejtőn vezetett az ösvény. Előttünk a völgyben már látszottak a tokodi pincék, szemben a Kőszikla. A lejtő egészen a műútig tartott, közben áthaladtunk egy sárguló, barnuló levelű diófákkal övezett területen, majd hamarosan Tokodi-bányán találtuk magunkat. Az Únyi-patakon átkeltünk, majd a kereszteződés után jobbra, az 5-ös számú házban kaptunk Tokodi-bánya feliratú MTSZ-es bélyegzőt. A bélyegzést követően visszatértünk a K-re és a borospincék között vezető földúton mentünk tovább. Mindenhol felirat hirdette: eladó szőlő, bor vagy pálinka. Egy kerekes-kutat elhagyva kis kerülőt tettünk és a pincék melletti emelkedő szekérúton haladtunk egyre feljebb. Nemsokára elhagytuk az utolsó kerítést is, az utolsó szőlő ültetvényest, kiértünk egy kis gyümölcsfákkal borított hegyoldalba. Ez már a Kőszikla (297m) alja volt. Innen visszatekintve eddig megtett utunkra, ismét csak a gyönyörű látképről beszélhettünk. Dorogtól kezdve teljesen végig követhettük, merre jártunk ma. Az út lassacskán, még mindig emelkedve vezetett be minket a tölgyes erdőbe, majd egy útelágazásnál balra haladt. Mi itt nem követtük a K-et rögtön, hanem egy kis kitérőt tettünk a Kőszikla híres szikla oszlopaihoz. Innen is megcsodálhattuk az északi és a keleti panorámát. Kicsit elidőztünk a monumentális szikláknál, s eközben a csapat egy része már tovább indult. Ebből egy kis keveredés támadt, és nem igazán tudtuk, hogy merre van a másik csoport. Mint később kiderült, ők igen gyorsan haladva leereszkedtek Mogyorósbányára. Áthaladtunk a hegy platóján elhúzódó fenyvesen (itt most éppen csillagászok tanyáztak sátorokban és éppen valami finom bográcsgulyást készíthettek). Innen még kitekintettünk a sziklaóriásokra, majd keresve a többieket indultunk tovább. A széles földút már tölgyerdőben haladt, egy nagy ívű U kanyar után ért be Mogyorósbányára. A temető mellett vártak minket a többiek. Innen együtt mentünk le a főtérre, majd a Kakukk vendéglőbe, ahol már régi ismerősként fogadtak minket.

Neve logikusan mogyoróbokros területből ered. Régtől lakott hely, kőeszközöket, földvár maradványait, római kori edényeket is találtak itt. 1281-ben említi először oklevél. A történelem során többször elpusztult és kihalt, de mindig sikerült újjáépülnie. A kis település a 19. század elején lett "bánya" bár nevében csak e század elején: a megtalált kőszénkészletek mellett agyagot, mészkövet is fejtettek. Lakossága részben szlovák, lélekszáma 800 körül van. Pincesorában hagyományos népi épületek is találhatók, kápolnája 1755 óta áll a helyén.

A bélyegzést követően a már ismert úton mentünk tovább. Felkapaszkodtunk a durva kőúton a Gyertyános alatt vezető földúthoz, majd ott tölgyesben haladva közeledtünk az Öreg-kő alá. Elhagytunk több tisztást és szántó, melyek szélén vadász leseket láttunk, egy bal kanyart követően széles szekérútra kanyarodtunk rá. Innen már jól látszottak az Öreg-kő fehér szikla szirtjei. Néhány száz méter után hirtelen jobbra vezetett a jelzés: sűrű bozótoson, aljnövényzettel borított tölgyesen kellett átvágnunk magunkat. Eközben meredeken emelkedni kezdett a ki csapás. Hamarosan kiértünk az Öreg-kő alatti kis pihenőhelyre. Itt lepakoltuk a motyókat és irány a Jankovich-barlang és a hegytető a K? úton. Mit is mondhatnánk erről a csodálatos természeti képződményről? A legutóbbi kirándulás során már beszámoltunk az ittlétünkről, ahhoz képest most csak az a változás történt, hogy minden őszi színekbe borult. A Baits-barlang, a Jankovich-barlang még mindig lenyűgöző volt, a tetőről láttuk a napfényben fűrdő Esztergomot, a Duna kanyarulatát, a keleti Gerecse hegyeit. Jól látszódott innen a péliföldszentkereszti templom is. Észak felé az Öreg-kő árnyékos sziklafalai világítottak a zöldes, sárgás, vöröses lombok között, felett. A hegytetőről átoldalaztunk a Szalay-kőfülkéhez – innen visszapillantva láthattuk az előző sziklapad meredek falát, majd az 1. számú zsombolyt néztük meg. Ezután visszatértünk a pihenőhelyre, és a szedelődzködés után a K? utat követtük. Ez észak felől kerülte meg a hegyet. Elhaladtunk a sziklafalak alatt, majd az erdőből kiérve Bajót falu képe terült el alattunk. A kopár, füves hegyoldalban meredeken ereszkedtünk le a faluba.

Régészeti irodalmunkban Bajót az Öregkő őskori lakóbarlangjáról, római kori emlékeiről és egy honfoglalás kori magyar sírleletéről ismeretes. Műemlék nyilvántartásunk a faluval kapcsolatban annak 1771-ben épült templomát XVIII. Századi kálváriáját, s a határban álló péliföldszentkereszti újkori kolostort (1735) ismeri, valamint a bajóti határnak – állítólag Bánk bán építette – várromát. A helyszíni vizsgálatok most Bajót újabb jelentős középkori építészettörténeti adataival szaporítják eddigi ismereteinket. A Gerecse-hegység keleti lejtőjén fekvő magyar népesség által lakott falut – amelyet, a Bajóti-patak szel ketté – egy zömök tornyú templom tornya uralja. S az első rálátás e templomtoronyra máris értékes felismeréssel szolgál: a keletelt templom tornyának nyugati, déli és északi oldalán elfalazott romanikus ikerablakok körvonalát láttatja meg az 1944/45-ös háborús sérülés. A bajóti templom tehát nem a XVIII. század második, hanem a XIII. század első felének építészeti emléke. A tüzetesebb vizsgálat, a magasan elhelyezett romanikus ikerablakokat hordozó torony külső és belső falszövetének elemzése, a templomhajó első, mint egy 13 méter hosszú szakaszának a toronyéval egyező falazástechnikája és azzal azonos kőanyaga igazolja ezt. Amíg az egyhajós templom 13 méteren túli toldata a jelenlegi szentély – és sekrestyekiképzéssel együtt XVIII. századi és magának a toronynak homlokzati bejárata is barokk-kori alakítás, addig a torony északi oldalának – általunk- kibontott, régóta elfalazott oldalajtaja az érett gótika stílusjegyeit őrzi. S ha figyelembe vesszük a templomtoronynak azokat a – romanikus ablakok elfalazása után kialakított – ablakréseit, amelyek mint keskeny kilövőrések a romanikus ablakok alatt, három oldalon és két szinten is jelentkeznek, az épület történetének négy periódusa áll előttünk: a román kori torony és templomhajó építésének kora, az északi toronyoldal gótikus oldalajtaja, a kilövőrésszerű ablakok kialakításának kora, a XVIII. századi, mai, barokkos templomkép.
A templomot déli irányban máig jól látható, egykor támpillérekkel megerősített bástya vette körül. A nyugat, dél és kelet felé erősen lejtős templomdomb északi irányban egy, a templomdombbal összefüggő, mint egy kétszáz négyzetméter kiterjedésű, erősen tagolt dombfennsíkhoz csatlakozik. A terep mai lakóinak előadását sűrűn található felszíni szórványleletek hitelesítik: a templomot temető övezte és észak felé, a dombfennsíkon régi kőépítkezés nyomai mutatkoznak. Bajót történetének okleveles adatai segítenek hozzá a templom építészettörténeti periódusai pontosabb datálásához, de ezen túlmenően érdekes bepillantást adnak középkori művelődéstörténetünk egy-egy szakaszába is. Kézai Simon krónikája említi azt, hogy a Nagymartoni, illetve Bajóti család ősei, Simon és Bertrand spanyol lovagok, Imre király feleségének, Aragóniai Konstanciának kíséretében kerülnek Magyarországra (1198). Kézai novellisztikus érdekességgel mondja el Simon és Bertrand eredetét, s mondai etimologizálással származtatja birtokuk, az Esztergom megyei Bajót nevét bizonyos Bojoth nevű hispániai várukról. Szerinte nővérük, a „világszép” Tota kisasszony, aki mint udvarhölgy Konrád fia Benedek magyar főember neje lett, Imre királytól és Konstancia királynétól Martonfalvát (Nagymarton) is adományba kapja. Okleveleink Kézainál világosabb fényt derítenek az aragóniai eredetű család hazai megtelepedésére. 1202-ben Imre király Benedek erdélyi vajda nejének, Tota asszonynak adományozza Nagymartont és Bajótot. Az időrendi adatok azt mutatják, hogy Kézai előadása téves annyiban, amennyiben Simon és Bertrand lovagok, Tota asszony rokonai nem Imre, hanem csak II. Endre korában jönnek be Magyarországra. Tota asszony, akinek férjét, Benedek – előbb erdélyi vajda, majd hercegi ranggal Halics kormányzója volt – régebbi íróink tévesen Bánk bánnal azonosították, úgy látszik, gyermektelenül halt el, mert birtokait Bajótot, Nagymartont 1231-ben, halála után rokonai, Simon és Bertrand öröklik. Simon, spanyol honból jövet már 1223-ban királyi adományba kapja a Sopron megyei Röjtökört; idetelepítési az ország nyugati végeinek védelmét célozza. Bajóthy Simon ispán a tatárjárás idején, mint Esztergom várának parancsnoka tette nevét hadtörténetünkben nevezetessé; 1242 telén, Esztergom – királyváros felégetése után fivérével, Bertranddal együtt maroknyi íjászával megvédi az Esztergomi fellegvárat. Simon ispán, aki Bertrand testvérével együtt már II. Endrét is híven szolgálta, 1232-ben, mint győri ispán II. Endre vatikáni követe. Mint diplomatát a tatárjárás után IV. Béla is követként küldi az 1248-ben Lyonban időző pápához. Családjukat a bajóti, illetve nagymartoni családot Simon ispán fiága tartja fenn. Utódai közül Pál országbíró 1322-ben a szomszédos Lábatlan falut sanyargatja. A költekező, egyre nagyobb lábon élő család a XIV. század végére tönkremegy és a XV. századra kihal. Nagybirtokait köztük Bajótot is már a XIV. század végén a kanizsaiak szerzik meg, s így kerül Bajót, Kanizsai János érsek útján az Esztergomi Érsekség kezére. Prímási tulajdon is marad öt és fél évszázadon át, 1945-ig. Helytörténeti és régészeti szempontból nem közömbös az az 1317. évi oklevél, amely szerint Bajót várát Csák Máté hívei egy időben elfoglalták. Noha 1317-ben I. Károly Bajótot királyi várként említi az utóbb újra a Bajót – Nagymartoni család birtokolja. 1332-ben, amikor Bajóthy Simon ispán ivadékai véres magánhadjáratot viselnek egymás ellen, arról értesülünk, hogy a bajóti várat lerombolják. Ez a bajóti vár utolsó említése. A bajóti vár helyét a bajóti templomdomb északi oldalán kell, hogy keressük. S had idézzem a megye monográfiájának egy újabb kori (1938 adatát: „Nem messze a templomtól, a múlt század második felében még láthatók voltak a hajdani várnak földbe temetett romjai.”
Bajót temploma 1332-ben és 1337-ben, mint a Veszprémi Egyházmegye Budai főesperességének plébániája szerepel. S egyháztörténeti forrás hitelesíti Bajóthy Simonnak, Esztergom tatár elleni védelmezőjének bajóti templomépítői mivoltát: a templom tituláris szentjei a mai napig Simon és Júda. Közölt régészeti és okleveles adatainkból tehát a bajóti templom és vár építéséről és pusztulásáról a következőket állapíthatjuk meg: a templom és vár építtetője Bajóthy Simon ispán, 1223-1248 között. A bajóti vár 1332-ben véglegesen elpusztul (a Bajóti-Nagymartoniak ezt követőlég nyugat-magyarországi birtokaikon élnek). A XIII-XIV. századi bajóti vár a mai templomtól északabbra fekvő dombrészen keresendő. A templomtorony gótikus, északi oldalajtaját a XV. Század első felében, akkor helyezik el, amikor a falu – 1388-tól – a Kanizsaiak majd az esztergomi érsekség tulajdonába kerül. A román kori ikerablakok elfalazását s a torony lőrésszerű ablakainak kialakítását a XVI. Század első felére, a török háborúk korára tehetjük. Istvánfi Miklós krónikája a Dobozi-házaspár – Bajóttal szomszédos Pusztamaróton végbement – tragédiájának elbeszélésének során részletesen beszámol arról, hogy 1526 őszén a Vértesbe illetve a Gerecsébe menekült magyarság milyen szívós ellenállást fejtett ki a török támadó ellen. A keskeny ablakok e vártemplom erőddé alakításának XVI. Századi emlékei. A torony mai felső ablakai, a hajóablakai, a hajó megnyújtás, a szentély és sekrestye kiképzése a mai hajóboltozat, a templom jelenlegi homlokzati XVIII. századi átépítése, bővítések eredménye. Amikor a bajóti templom építéskorát az 1223-1242. közötti két évtizedben határozzuk ajtajával együtt meg utalnunk kell az építető Bajóthy Simon ispán esztergomi kapcsolataira is. Az esztergomi vár és a bajóti torony román stílusú ikerablakai szükségképpen méretben, stílusformákban rokon jellegűek. S ezzel Esztergomnak az aragóniai bevándoroltakkal való kapcsolatai is gyarapodnak. Amint Imre király anyagban, körének udvarnépe festeti az esztergomi királyi kápolna falára a sokáig Árpád-címernek vélt Aragóniai-címert, s amint Imre apósának, Aragóniai Alfonz spanyol udvarának trubadúrja Peire Vidol lantja deríti mosolyra Esztergom egykori udvarnépét, úgy Esztergom tatár elleni védelmével maradandót alkotott a „spanyol” Simon ispán is, akinek emlékét máig őrzi a 700 esztendős bajóti öregtemplom, és az attól északabbra fekvő bajóti vár. A templom teljes felújítása 1995-2000-ben történt. A felújítás a torony és a hajó veszélyes falrepedései tették szükségessé. 1995-ben régészeti kutatómunka folyt a munkagödrök helyén. (A középkori temető kis részletéből csekély leletanyag került elő). A hajó alapja egy szakaszon hiányzott, ezért repedezett a fal. A torony vészes repedései a több éves aszály miatt összetöppedt altalaj miatt keletkeztek. A tornyot vonóhorgokkal, betonkoszorús erősítéssel fogták össze a szakemberek. A hajó alá megerősített alap került. 1996-ban az építkezés tervei készültek, jóváhagyásuk folyt. 1997-ben a tornyot sikerült teljesen felújítani. Különleges „falkövető” vakolatot, nem sima felületet kapott, a Műemlékvédelmi Hivatal előírásai szerint. 1998-ban a hajó kapott új külsőt. A vakolat leverésekor derült ki, hogy nem csak a torony Árpád-kori, de a templomhajó kétharmada is – ezt a vakolat struktúrájával jelezték a felújítás során. A hajót a XVIII. században bővítették. 1999-ben a belső falkutatást végezte el a Műemlékvédelmi Hivatal, de a bővítés során az eredeti vakolatot eltávolították a XVIII. században. 2000-ben, államiságunk ezredik évfordulójára s a kereszténység 2000. nagy jubileumi évére készült el a templom teljes belső felújítása, így a templom búcsú – Szent Simon és Júdás Tádé apostolok – ünnepén, a kívül – belül megújult templomban adhatott hálát a falu.

Mivel a 17:40-kor induló buszt már nem értük el, ezért megnéztük a templomot, majd a buszmegálló felé mentünk. 18:30-kor jött is a busz, néhány perccel később pedig már Nyegesújfaluban voltunk. Innen tatabányai átszállással 21:10-re érkeztünk haza a Népligethez. Egy újabb csodás kiránduláson vagyunk túl és ismét megtettünk egy kis részt az OKT több, mint 1000km-es vándorútjából.

A túra pontértéke: 53,2 pont. (A pontozás a Természetjáró Minősítési Szabályzat alapján készült www.fsz.bme.hu/mtsz/szakmai/minszab.htm.)

Az utunkról többet a képek beszéljenek.