A kirándulás amely 30 km felett tartott . / "Túraírogató szemen" keresztül megismerheted mi is történt e napon.

Már elég régen voltam túrázni az unileveresekkel, mert mindig akkorra szervezték, amikor én hétvégén a Mantrán ücsörögtem. Most, a sok eső áztatta talaj miatt egy héttel eltolták, így végre elmehettem én is. Igaz, a sok kihagyás miatt kicsit tipródtam, amikor a 31 kilométerre tervezett túraútvonalat böngésztem. Igaz, volt már rá példa, hogy egész nap meneteltünk és egyszer Visegrádon kötöttünk ki, de akkor Pilisszentlászlóról indultunk. Akkor volt az, amikor félúton el lehetett volna hagyni a csapatot és Dunabogdány felé bevégezni a túrát.

Most jövök rá, tegnap kellett volna megírni az úti beszámolót, mert most semmi nem jut az eszembe. Csak ülök itt kicsit meggyötört vádlival, ami még a tegnap eredménye és fáj a fejem, mert megint esik az eső.

Aztán mégis felkeltem negyed 6-kor szombaton, hogy 6-kor elindulhassak az Árpád-hídi találkozóhelyre. A 194-es járat megint megtréfált, húsz percet kellett rá várnom. Már annyira ki volt számítva az időm, hogy amikor végre befutott velem a metró az Árpádhídi állomásra, eléggé siettem, de még berohantam 70 forintért a toalettre. Magamban már terveket szőttem, hogyha mégis elmegy Attiláékkal a visegrádi busz, én akkor is elindulok valamelyik busszal, valahová. Az idő jónak ígérkezett, viharkabát és elegendő táplálék, ital volt nálam, előttem a nap.

A visegrádi buszjárat már bent állt és kilométer sor állt előtte. Ezek mind föl akarnak szállni? Attiláékat a sor vége felé találtam meg, már messziről mondta, hogy ott álltunk és vártunk, én meg gyorsan mondtam, hogy a busz miatt nem értem ide 7 órára. Mindegy, a fő, hogy végre együtt vagyunk, összesen tízen.

Kati, Sanya ezúttal nem jött, mert otthon babáznak. Megismertem viszont Erzsót, akivel tavaly találkoztam először egy túrán, a többiek ismeretlenek voltam egy ideig. Attila gyerekei már megint nőttek egy jókorát, szinte alig ismertem meg őket. A buszon sokan állni kényszerültünk és már épp elkezdtünk szenvedni, amikor egymást érő pipacsmezőket láttunk elsuhantunkban. Mire észbe kaptam, hogy a fényképezőgépet ki kellene ásni a csomagtartóba helyezett táskámból, már vége is volt a csodaszép vérpiros látványnak.

Visegrádra hamar beértünk és némi élelmet vettünk magunkhoz a Duna-partján a kompnál. Még megvizitáltuk a vendéglő toalett helyiségét, aztán háromnegyed 9-kor már el is indultunk fölfelé. Persze nem a Várba, hanem a temető mellett vezető úton és egy-kettőre benn találtuk magunkat az erdőben. Csodálatosan sütött a nap a fák lombjain át, de jó kis szél is fújt, a levegő viszont nagyon párás volt a gyakori esőzések miatt.

Persze sajnáltam, hogy nem tettem be írószerszámot meg darab papírt a táskámba. Így megint úgy jártam, ahogy máskor is, fogalmam sincs, merre jártunk, csak az volt a biztos, hogy egyszerre ott találtuk magunkat a Kaán-forrásnál. Mire beértem a csapatot, ők már javában reggeliztek. Csodajó volt ott üldögélni a fapadon és hallani a forrás csörgedezését. Egy hatalmas farkaskutya szegődött mellénk nem sokkal azelőtt, nyakában nyakörvön oltási biléta és elszakadt lánc. Barátságosan kerülgetett mindenkit és mindenki becézgette, én is, nézd, milyen aranyos, mondtam az egyik gyereknek, a két első lába pont úgy bedől, mint a filmeken a farkasoké. Egy kis emléktáblát, mondhatni sírkőtáblát fényképeztem le, egy fiú halt meg valaki túrázás közben. Autóval házaspár érkezett, velük volt egy kisgyerek is. Épp gondoltam, hogy mennyire nem szeretem az autókat az erdőben, amikor kiszálltak és nagy ásványvizes rekeszekkel a forrás felé tartottak. Ezek szerint nagyon jó a forrásvíz, mondtam nekik, amikor odaértek. Én is megtöltöttem félliteres flakonomat, aztán Attila indulót vezényelt, de még előtte befásliztam a térdem körül a lábam, ugyan nem fájt még, de meg lehet előzni. A néhány nappal ezelőtti vihar miatt kidőlt fák állták utunkat, ezeket sorban lefényképeztem, majd ahogy ott szédelgett, a kutyát is. Nem tudni, a kutya mitől lett hirtelen támadós-játékos, de nekem jött, rám ugrált, majd bejött hátulról a bokáim közé és egyáltalán nem tartottam viccesnek, hogy a vádlimat bekapta a nadrágon keresztül. Mi van veled? kérdeztem a kutyát, mert minduntalan újra föl akart ugrálni rám. Majd megelégelve engem útitársamra kezdett ugrálni. A fiú is visszahőkölt, majd hirtelen elkanyarodott előle, a helyzet egyáltalán nem volt vicces. Nem tudtuk, mi ütött a kutyába, hogy így letámadott minket, úgyhogy elkezdtem kiabálni az elöl lévőknek, hogy várjanak meg, mert ez a kutya furcsa dolgokat csinál. Aztán a kutya többé már nem csinálta, hanem futkározott köztünk. A többiek bevártak, mi meg elmondtuk, mi történt, a történetet hitetlenkedve hallgatták, aztán mégis elhitték. Erzsó szerint a farkas játszott egy kicsit, köszönöm szépen, valahogy nem vicces nekem ez a játék, mondom, ha a kutya harapdál.

Végül senki nem ijedt meg túlságosan, de azért örültünk, amikor a kutya éppen nem volt mellettünk. Egy nagy patakmeder mellett mentünk felfelé, a gyökerestől kidőlt fákat fényképeztem. Az egész táj úgy nézett ki, mint egy tájkép vihar után, mint ahogy az is volt. Mégis, valahogy ez nem volt nagyon lehangoló látvány, hiszen még rengeteg fa maradt életben és az erdő mélyén amúgy is hozzá van szokva az ember letört ágakhoz, fatönkökhöz, félig rothadó fatörzsek látványához. Az élet és a halál között folyamatos átmenet van erdőn és vizek mellett. A patak vize csobogott, a vízparti fák egyikének földből kiburjánzó gyökérlábai között barna varangyot láttunk pihenni, pont olyan volt, mintha a bent tátongó barlangba éppen be akarna lépni. Kicsit odébb nagy tinorút és kölykét láttam és fényképeztem le, reménykedve, hogy az erdő homályában is jól sikerül majd a felvétel. Lelkendezve meséltem a többieknek, hogy ezt a gombát milyen könnyű felismernem, de azt mondták élcelődve, nem ennék meg azt a gombát, amit én szedek. Nem sértődtem meg, a gombát amúgy sem szedtem volna föl, a nap folyamán tönkrement volna. Később még több jó tenyérnyi kalapossal találkoztam, de azért nem volt olyan sok, mint azt elvártam volna a sok eső után.

Odébb újra egy síremléket találtunk, Lenko Ede természetbarát halt itt meg szintén túrázás közben és ezeken egy kicsit elgondolkodtunk. De nem mélyedtünk bele jobban, mert a túravezető alaposabb térképelemzés után úgy döntött, hogy nem jó helyre jöttünk, vissza kell menni.

Nem is tudom, miért, de már vártam ezt a fordulatot, ez volt az előző túrák során is. Egy vagy két eltévedés minden túrába belefért, úgyhogy vidáman ugrándoztunk visszafelé a dagonyás patakszegélyen és át a patakba szóródott köveken. Aztán ritkult az erdő és fél 1 körül megérkeztünk Pilisszentlászlóra, ahol kisebb pihenőt, kávét ittunk, toalettet intéztünk, a térdem pedig úgy érezte, hogy ez a három és fél óra éppen elég volt nekem, tovább már nem is megyek. De aztán ahogy kávézás közben áttekertem rajta a fáslit és kimentem a buszmegálló padján a tűző napon darvadozó ifjabb társasághoz, hirtelen úgy éreztem, hogy elszállt a lábaimból minden nehézség. El is indultam velük tovább, be az erdőbe. Rengeteg gyönyörű virág nyílt mindenfelé a mezőn, kék harangvirág, krém sárga, gyűszűvirágnak látszó virág, ha ugyan van ilyen, mert otthon a könyvben a gyűszűvirág lilás piros színű van, de az is lehet, hogy egészen más nevet visel ez a virágszár, amelyre emberkörömnyi pompás kis csuprocskák vannak fölfűzve. Errefelé már nem volt egy szál pipacs sem, volt viszont rengeteg féle sárga virág, erdei hosszúszárú, de kisfejű margaréta formájú virág, egy szár többfelé ágazó, és az ágak is két-háromfelé újra elágazó csúcsán ült több újabb szár, a végükön a rövid szárú kis kamilláknál nagyobb fej, húsznál több fehér szirommal, sárga középpel. Csak a sűrűn benőtt fák alatt nem volt sok virág, annál több gomba, de csak a nagyokat vettük észre, mert mindig sietni kellett.

Már épp kezdtem volna elfáradni, amikor elég erős lejtők jöttek, egymás után több is, ami eléggé megdobogtatta a szívemet. A legutolsó emelkedő előtt negyed órás pihenő volt, lefeküdtem és elhatároztam, hogy nem megyek sehová. Hihetetlenül fáradt voltam, én pihenő után visszamegyek, aztán majd csak találok valamilyen utat, mondtam a többieknek. De aztán egész jól kipihentem magam és az utolsó emelkedőt kis szünetekkel mégis megcsináltam, mert nem is tehettem volna mást. De akkor már tudtam, hogy itt vége a napnak. Vagyis akkor azt hittem, hogy vége.

Ekkor értünk a Lajosforráshoz, aminek a vizével megtöltöttem a másik félliteres flakonomat is. Mivel a kaáni vízből is volt még jócskán a másik flakonban, így felszerelkezve búcsúztam el a társaságtól, akik még hosszabb útra indultak, de amiben én már nem kívántam osztozni. Megmutatták a térképen, merre induljak el, először a kék keresztet kell figyelnem, majd jobbra egy elágazásnál a zöld jelzést, ami bevisz majd Pomázra. A térképen nem írták oda, ez hány kilométer, de nemsokára ott leszek, ígérték. Ekkor háromnegyed 4 volt, mondta valamelyik lány.

Nagy vidáman indultam lefelé, mondták, ez egy teljesen egyenes út. Nem értem a térképrajzolókat, mert az út egyáltalán nem volt egyenes, az első kereszteződésig is többfelé kanyargott, de zöld jelzést itt nem láttam. Boldog voltam, mert már nem kellett sietve beérnem a társaságot, kicsit leállhattam, ha akartam, a gyönyörű piros, kék, lila, sárga és fehér virágokat nézegetni. Az volt a furcsa, hogy hirtelen megszaporodott a légy, szúnyog- és muslica a levegőben. Eddig teljesen jól megvoltam nélkülük, most azonban szinte megállás nélkül hessegetnem kellett az orrom elől, fülem mellől, a fejemre is állandóan rászálltak. Ez véges végig folytatódott aztán később is. Először arra tippeltem, hogy mezőkön máskor is sok volt a levegőben az apró rovar, de később az erdőben is ugyanez volt. Miért volt ez másképpen ott, ahol patakok mentén csatangoltunk? nem értettem és most sem értem. Visszamentem egy darabon, újra megnéztem a kereszteződést, igen, ott kellett volna lennie, de semmi nem volt, nemsokára viszont fehér jelet láttam, utána meg piros négyzetet, de fogalmam sem volt, mit jelent. Miután kocsiúton voltam, ami jobbra-balra gyönyörű virágokkal tűzdelt rétek mellett vitt lefelé, nem izgattam magam, a kocsi, amely itt az eső után nem sokkal nagy barázdákat vájt az azóta már kiszikkadt földbe, bizonyára lakott terület felé haladt, előbb-utóbb én is oda fogok érni. Azért a fákat figyeltem, de soha többé nem láttam se kék keresztet, se zöld jeleket, ellenben a már említett piros négyzet és fehér, asztalt oldalnézetben formáló jelet többször is. Kis idő múlva bal oldalon egy erdő kezdődött, amely mellett az én utamra merőlegesen egy másik kocsiút futott és vágta ketté az erdőt egy idő után. Kis tépelődés után rátértem erre az útra, gondolván, hogy aminek a nyomát az úton látom, az a kocsi is valahova ment vagy valahonnan jött. Az volt a tippem, hogy az út során majd találok egy kereszteződést, ahol rátalálok a kék keresztre, de aztán mégsem találtam ilyet, hanem csak piros és fehér jeleket. Meguntam és visszafordultam, de ezúttal nem a kocsiúton mentem, hanem be az erdőbe ferdén. Egyrészt, mert gombák után vadásztam, nagyon szerettem volna találni egy tinorút vagy vargányát. De itt szinte semmiféle gomba nem volt, egy idő után viszont már nagyon sűrű, apró bogáncsos aljnövényzet akadt időnként a nadrágomba és akasztotta meg utamat. Aztán kisebb patakmedrek, nagy kövekkel, úgyhogy jobbnak láttam megnézni, hova lépek. Amikor már eluntam, szerencsére ritkultak a fák, erősödött a napsütés, aztán újra kint találtam magam a kocsikerékkel mélyen barázdált úton. Mentem, mentem, és egy idő után ott találtam magam egy úton, amelyet mintha úgy vájtak volna a hegy falába, maga az út szinte egy autó szélességű volt, talán egy traktor mehetett lefelé benne vagy terepjáró, mert nagyon mély barázdákat vájt a talajba, ahogy lefelé haladt. Kétoldalt a fal, amelynek a tetején voltak a fák, mint egy vékony gerincen, jobbra kis vékony ösvény, innen lenéztem a fák közé: egy szakadék volt, jó hosszan. Átnéztem a mélyen fekvő kocsiút bal oldalán át, de ott is szakadék volt. Nem tudom, ez milyen rész lehetett, mindenesetre én benne maradtam a kocsiútban és reménykedtem, hogy egyszer majd véget ér. És egyszerre csak hirtelen, egy jobb oldali fán ott volt a zöld jelzés! Hirtelen, annak ellenére, hogy a barázdákban is jól és biztonságban éreztem magam, úgy megörültem ennek a kis színes vonalnak, hogy megálltam, két kezemet a fák közt beragyogó nap felé emeltem és megköszöntem, hogy mégis a jó úton jöttem tehát. Aztán tovább baktattam, és nemsokára vége lett a vájatnak, és egy normál autóúton találtam magamat. Hurrá, mindjárt beérek Pomázra. A mindjárt és a hévre való felszállás még újabb egy óráig váratott magára. A faluba, illetőleg most már városba vezető út innen az erdőtől még elég hosszú volt, és itt kezdtem már nagyon fáradni. Hány óra lehet és merre van a hév megállója? kérdeztem meg egy fiútól, aki szintén hátizsákkal és sármaszatos edzőcipőben baktatott az út túloldalán. Erre, amerre én megyek, mondta, úgyhogy én is átmentem a másik oldalra. Kiderült, hogy ő is a Lajos-forrástól jött lefelé, ahogy én. Aha, gondoltam magamban, de én előzőleg már Visegrádtól gyalogoltam idáig. Aztán elbúcsúzott tőlem, én meg tőlem telhetően igyekeztem lefelé a már előzőleg ismert úton. Reménykedtem, hogy nem kell sokat várnom a hévre illetve abban, hogy nem megy el éppen előttem. Szerencsém is volt, három perc múlva befutott a szerelvény, én pedig lehuppantam egy ülésre és megpróbáltam jól érezni magamat. Húsz percig jó is volt, aztán amikor az Árpád-hídnál föl akartam állni, az maga volt a csoda, olyan rozoga voltam, hogy azt hiszem, csak a hit vitt tovább és a tudat, hogy egy óra múlva otthon vagyok. A metrón jót relaxáltam, aztán következett még a fölállási és újra elindulási tortúra, de néhány lépés után a lábaimba új élet került.

Az utunkról többet a képek beszéljenek.
/ A képek az Unilever SE tulajdonát képezik ! Bárminemű terjesztése a terjesztő lelkére van bízva, mivel úgyis terjesztik: irodai falinaptárokból visszaköszönve /