Dráva túra

2012. július 23 - 26 -án

Táborozás a Dráva partján

Nagy várakozással néztem (23-án) az Unilever SE által meghirdetett vízi túra elé. Nemcsak a jó társaság miatt, hanem azért is, mert még sosem jártam a környéken; még nem láttam a Drávát, pláne nem eveztem rajta. Vera tartotta a kapcsolatot egy másik résztvevővel: Ákossal. Úgy beszélték meg, hogy majd Nagykanizsán csatlakozunk egymáshoz és onnan együtt utazunk Őrtilosra. De megszakadt a kapcsolat (Ákos nem válaszolt), így életbe lépett a B terv: az Unileveres honlapon írtak szerint utaztunk Verával Őrtilosra. Találkoztunk tehát hétfőn fél hétkor a Népliget buszpályaudvaron. A busz pontban 7 órakor elindult. Azután kiértünk a fővárosból és Zalakarosig autópályán mentünk. Közben megcsodáltuk a buszablakból a Velencei-hegységet, majd a Balaton-felvidék és a Tihanyi-félsziget jellegzetes felszínformáit, gyönyörködtünk a Kőröshegyi völgyhíd nyújtotta kilátásban. A Badacsony, a Gulács és a Tóti-hegy látványa sokáig elkísért minket. A busz még itt-ott megállt, aztán elég pontosan, 10 órára érkezett a nagykanizsai buszállomásra. Kipakolás után Vera egy hajtogatott emlékkel köszönte meg a buszvezető viccességét, kedvességét. („Látom, unatkozott …!”) Mivel volt még 1 óra 50 percünk az Őrtilosi buszig, elszántuk magunkat egy kis városnézésre. Erre pont ideális volt az idő: szikrázó napsütés és kellemes hőmérséklet. A buszpályaudvaron nem találtunk várostérképet, ezért elindultunk egy találomra választott irányban. Rövid kerülő után kisvártatva a főtéren lyukadtunk ki, ahol alkalmunk nyílt megnézni a városházát (de csak kívülről), a főtér szobrait, és lehűteni magunkat a szökőkutak vízpermetében. (Volt néhány szabadon álló cső, melyekből változó magasságú vízoszlopok törtek fel – kicsit olyan volt, mint a gejzír.) Na itt végre találtunk egy térképet, melynek alapján a Deák téren megnéztünk egy kedves templomot és egy még kedvesebb parkot, valamit nem messze a Pannon Egyetem egy épületét (valami kereskedelmi kar). Útközben szagolgattunk nyári orgonát és láttunk a járdába süllyesztett aranyszínű „macskaköveket”, melyeken néhány, a II. világháború alatt elhurcolt személy neve állt. Sétáltunk még egy kicsit a környéken, és találtunk egy házat, melynek belső udvarán át lehetett sétálni két párhuzamos utca között; az udvarból üzletek nyíltak. Majd negyed tizenkettőkor visszaindultunk a buszállomásra a főtéren át. Hamarosan kiderítettük, melyik kocsi állásról megy a buszunk és letelepedtünk. Erre a járatra sem lehetett panaszunk, mert pontosan indult és pontosan érkezett. Ráadásul dimbes-dombos tájon haladt. Nagykanizsa egyik városrészében sok gólya fészkelt a villanyoszlopokon: volt, hogy szomszédos póznákon is láttunk fészkeket! Őrtilosban leszállva felidéztem, mit tudok a helyszínről: táborunk a Mura torkolatánál lesz az Őrtilosi vasútállomás mellett. Ezenkívül még azt, hogy a falun átmenő út hosszan folytatódik nagyjából jó irányban. Sejtettem, hogy a vasútállomásnál ér véget, azonban nem néztem utána. Mit volt mit tenni, egy teljesen ismeretlen területen belekapaszkodtunk egy vékonyka tudás-foszlányba és elindultunk csomagjainkkal kifelé a faluból. Utunkat először akácosok kísérték, majd egyre gyakoribbá váltak a fűzfák és a borostyán, végül nyaralók közé értünk, sok szilva- és diófával. És nem feledkezhetünk meg a sok-sok kékszárnyú sáskáról sem, melyek mozgó színfoltokként végig ugráltak-repültek előttünk az úton. A terepviszonyok is változatosak voltak: kevés volt a sík szakasz, és a folyóhoz közeledve kis dombok közé értünk, egyiken-másikon keresztülvitt az út. A legmagasabb domb tetején egy tájékoztató táblát találtunk, amely azt a sejtést adta, hogy jó irányba tartunk. Sőt ebben egy segítőkész bácsi is megerősített minket! Utunk lejteni kezdett, és nemsokára beért minket egy autó: a tavalyi tiszai evezős-biciklis túrán megismert család (Jánosék) ült benne! Nagy öröm volt felbukkanásuk és még nagyobb, mikor elmondták: már csak pár perc és megérkezünk! És tényleg: tettünk egy hajtűkanyart, melynek a végén látszottak a sínek, egy állomásépület, a vasúti átkelőhely … és mögötte ott volt a Dráva! Megérkeztünk hát. Mivel ott a vasút a folyóhoz közel húzódott, a galériaerdő keskeny sávba szorult vissza, amely azonban teljes egészében a Duna-Dráva Nemzeti Park védelme alatt állt. Ahol csak lehetett, megálltunk és néztük a vizet. Ott volt a vad, erőtől sugárzó, meglepően gyors folyású Dráva, amelyen időnként egész fák úsztak le törzsestől-lombkoronástól. Fura volt belegondolni, hogy mögötte, a túlpart már Horvátországhoz tartozik. Sőt, nemcsak az – ezen a szakaszon az országhatár nem pontosan követi a folyót, így egy-egy pici földdarab hol a horvátoké a bal parton, hol miénk a jobbon. Mi is találtunk egy határkövet a vízhez közel, amely a vonalat 82 m-re beljebb (a túloldal felé) jelezte. Hamarosan megérkeztek Melindáék Sanyáékkal, és a többi résztvevő is szép sorban. Az ismerkedés és egymás köszöntése után nekiláthattunk hát a sátrak felállításához. Verán és rajtam kívül mindenki autóval (ill. Ákosék vonattal) érkezett, és meglepődtek rajtunk több szempontból is. Például mert mi a faluból, a busztól sétáltunk be teljes menetfelszerelésben. Én furcsának találtam meglepetésüket meg azt, hogy sokallták azt a 4-5 km-es távot. Másfelől irigyeltek minket, hogy 1-1 hátizsákban minden cuccunk elfért, és még Vera két bejáratú sátrának is a csodájára jártak. Majd Verával valahogy a vasútállomásra vetődtünk, ahol ő megismerkedett az állomásfőnökkel, egy középkorú nővel. Vera olyan lelkesen, érdeklődve kérdezett, hogy a vasutas egészen feloldódott, és rengeteget mesélt a munkájáról; beengedett a forgalmi irodába, megmutatta a vágányokat ábrázoló asztalt amely jelzi, hová jön/jöhet a vonat, magyarázott a biztosítóberendezésekről, arról, hogyan tartják a kapcsolatot rádión az állomások, hogyan kezeli az utas tájékoztató rendszert (melyik gomb szólaltatja meg a MÁV-szignált), hogyan nevezik a vasutasok egymás közt a különböző mozdonyokat és még sok egyébről. Elmondta, hogy az előző rendszerben Jugoszlávia közelsége miatt szereltek fel kézzel tekerhető sorompót jelzőlámpa és fénysorompó helyett; ki is próbálhattuk, milyen érzés leereszteni és felhúzni! De a többieknek is sokat segített, mikor a menetrendet kérdezték. Ugyanis evezős táborba jöttünk, és az autókat el kellett vinni oda, ahol legközelebb kikötünk, majd a sofőröknek vissza kell jönniük vonattal. Az állomás személyzetéhez tartozott két macska is, akik egyáltalán nem voltak szégyenlősek; minden simogatást hangos dorombolással viszonoztak. Lassan beesteledett. Közösen megvacsoráztunk, megbeszéltük a másnapi étkezést, majd a táborhelyen kiraktam a lepke csalikat. Amíg vártuk a lényeket, néztük a folyót, beszélgettünk és megcsodáltuk a csillagos eget. Mutogattam néhány csillagképet is. Végre megjöttek a lepkék: általános népszerűségnek örvendtek a szép nagy övesbaglyok és a délről jött homokórabagoly (Dysgonia algira). Vízkészletünket utántöltöttük az állomás várótermében. Míg egymásra vártunk, egyikünk felfedezett egy pirregő tücsköt ciripelés közben! Első szárnyait V-alakban széttárta és úgy rezgette, ily módon adott hangot. Ámulva figyeltük, sokunk most látott ciripelő rovart először. Természetesen a macskák hamar megjelentek, egyikük nemsokára fel is mászott annak az ölébe, aki épp ült a padon. Ha valaki melléült, a macska átmászott hozzá. Aranyos volt! Lassan visszaszállingóztunk a táborba. Fogmosás és kisebb-nagyobb dolgok elintézése után lassan mindenki lefeküdt. Ezen a napon rengeteg élményre tettünk szert és úgy éreztük, már nem férne bele több – éppen jókor jött az éjszaka!

Másnap (24-én) reggel ébredés után megbeszéltük, ki mire emlékszik az éjből. Valakinek a MÁV-szignál maradt meg, másoknak a tehervonatok zakatolása, de olyan is volt, aki mindezekre nem emlékezett, mert aludt egy jót. Többen még most is emlegették a lepkecsalikat, mint a tábor egy színfoltját. Reggeli után gyorsan összepakoltunk és szinte mindnyájan elindultunk egy rövid túrára. A tanösvény egyik tábláját megrongálták, de kérésre elmondtam a nem látszódó növény- és állatneveket. Bevettük magunkat a dombok közé (Szentmihályhegy nevű településrész), és közben érintettük azt a helyet is, ahol előző nap Vera és én találkoztunk a segítőkész bácsival. Itt az egyik kertben kecskéket láttunk meg: kijöttek a kerítéshez, Vera pedig megetette őket frissen szedett fűvel. A templomnál szerettünk volna kilyukadni, de ez elsőre nem jött össze – végül egy helybéli ember segítségével találtuk meg. A templomdombról szép kilátás nyílt a Dráva néhány szakaszára, a Drávamente horvát oldalára, és távolabb a Kalnik- és Bilo-hegységre. Az egyik hegyvonulat különösen szimmetrikusnak tűnt középen egy magas, elég meredek csúccsal és két oldalán szinte egyforma hosszú és magas gerinccel. A Dráva elvileg sok zátonyt, kis szigetet ölel körbe, ezek azonban a magas vízállás miatt sajnos nem látszottak. Miután bekukkantottunk a templomba, célba vettük a Beleznai vasúti megállóhely közelében lévő Új-Zrínyivárat. A túraúton lassan elhagytuk a nyaralókat és beértünk az erdőbe. Sajnos a löszös talajon az akác jól érzi magát és sok helyütt egészen elnyomta az eredeti erdővegetáció fáit. Az út mentén már több helyen érett a szeder (hamvas és vadszeder egyaránt), jót lakmároztunk belőle. Közben megfigyelhettük a gyalogbodza és a bojtorján virágzatain szívogató megannyi boglárkát, gyöngyházlepkét és a többi nappali lepkét. Néha elhagyatott házak mellett mentünk el; az egyiknek kertjében találtunk egy játék rögbilabdát, én pedig egy ligeti csigának a házát, amely nálunk elég ritka, védett. Az út során csapatunk néhány tagja elvált tőlünk és visszament a táborhelyre. Mi pedig megérkeztünk Új-Zrínyivár maradványaihoz. Ezt az erősséget a törökkel kötött békeszerződés ellenére emelték, megtorlásul a törökök megostromolták és lerombolták. A régi várra már csak ásatás nyomai és egy tábla emlékeztetnek. Itt hatalmas útifüvet találtam: néhány levele még a kéttenyérnyi méretet is meghaladta – ekkorát sehol nem láttam addig! Leereszkedtünk a dombról és összeültünk megbeszélni a további napok étkezéseit, utána egy helybéli bácsi mutatott nekünk egy, bozótban megbúvó kis betonbunkert. A Dráva mentén ilyen létesítmények sora húzódik, szerepük egy esetleges jugoszláv offenzívának a megállítása lett volna. Utunk ezután a Mura partja felé vezetett. Melindával és Verával hármasban beszélgettünk: egyre nyilvánvalóbbá vált számunkra, hogy a Dráva árad, és könnyen elérheti azt a vízmagasságot, amely felett nem szabad vízre szállni. Ekkor pedig elmarad a vízitúra! Eközben csapatunk kiért a Mura partján lévő nagy rétre. Sajnos rengeteg aranyvesszőt és elég sok selyemkórót találtunk a mezőn, de beljebb a puhafa-ligeterdő eléggé természetesnek látszott – bár ott a bíbor nebáncsvirág nőtt. A nyílt vízhez már nem juthattunk el, mert a folyó elárasztotta az utat. Ekkor visszanéztünk abba az irányba, ahonnan jöttünk, és igen sötét felhőket kellett észrevennünk. Nyomatékként egy villanást láttunk, melyet elnyújtott dördülés követett. Nemcsak a közeledő eső, hanem időszűke miatt is vissza kellett indulnunk a Beleznai megállóhoz. Mindnyájunkban megfogalmazódott a nagy kérdés: vajon a felhőszakadás, vagy a vonat érkezik hamarabb? Ezúttal a vasúti közlekedésre sem lehetett panaszunk: pontosan 14:50-kor begördült a személyvonat, felszálltunk – és alig indultunk el, zuhogni kezdett. Így – bár egy biciklis bácsi biztosra vette – mégsem áztunk el. Társaságunk egy tagjának eszébe jutott, hogy az esővédőt nem zárta le a sátrukon, úgyhogy valószínűleg elázott a hálózsákjuk. Az eső aztán lassan csendesedett. Őrtilosnál már nem szakadt, Zákánynál el is állt. Mi még egy megállót mentünk: Gyékényesen szálltunk le, hogy megmártózzunk a kavicsbánya-tóban. A vasutasoktól kapott útbaigazítás alapján végigmentünk a sínek mellett, míg el nem hagytuk az állomás területét, majd egy műútra fordultunk és kb. 1 km után meg is találtuk a fürdőhelyet. Útközben találtam egy hatalmas, több mint 1 cm hosszú gömbászkát, amely csinos labdaccsá húzódott össze, mikor kézbe vettem. Nagyon jól látszódtak a testszelvényei és a szeme. A tópartra érve mindenki a cipőjét és zokniját levéve begázolt a tóba, ameddig a feltűrt nadrágja engedte. A WC-t tartalmazó konténerek sajnos zárva voltak és a közeli étteremben sem adtak felvilágosítást a kulcsok hollétéről, ezért az átöltözéshez a törölközős módszert használtuk. Itt a fiúk előnyben voltak, mi hamarosan csobbanhattunk. Meglepődve láttuk, hogy rengeteg kishal úszik rajokban, amelyek néha csoportosan ugrálnak-pattognak a vízfelszín fölé. Az egyik raj éppen körülöttem ugrált ki a vízből, nagyon érdekes és addig nem tapasztalt látvány volt! A vízbe visszaérkező halak csobbanásai halk, de kellemes pattogás-sorozatot adtak. Ekkor jobban rákezdett az eső, úgyhogy a holmiinkat bemenekítettük egy éppen nem lakott hétvégi ház széles erkélye alá. A lányok a hosszú hajuk miatt lemondtak a fürdőzésről, de minket vonzott a víz. Beszélgettünk kicsit a vízben, aztán kimásztunk a többiekhez az erkély alá. Ki-ki ízlése szerint megtörölközött vagy megvárta, míg magától megszárad (közben esett az eső), majd miután mindenki felöltözött, átsiettünk a vendéglőbe – azért ott mégiscsak jogszerűbb tartózkodni. Szerencsére akkor állt el az eső, mikor indulnunk kellett vissza a vonathoz. Már közel az állomáshoz egyikünk észrevett egy picike egérkét az ösvényen. A szőre egészen csapzott volt a víztől, lábaival rugdalózott. A vasútállomás előtt több sínen kellett átkelnünk, de éppen jött egy mozdony. Megvártuk, míg tisztes távolba kerül s akkor átvágtunk a vágányokon. Megszemléltük az állomásépület mögött kiállított gőzmozdonyt az indulásig hátralévő időben. Felmásztunk rá és megnéztük a masiniszta fülkéjét, a rengeteg kart és kallantyút. Megérkezett a vonat, felszálltunk és néhány perc múlva már a táborhelyről szemléltük a továbbra is áradó Drávát. Beázott társaink felmérték a károkat. Kiderült, hogy a még Új-Zrínyivár előtt hazaindult csapattagokat a táborhely előtt 5 perccel kapta el a zuhé, így sajnos ők sem tudtak sokat tenni a sátor védelméért. Viszont a vasutas megengedte, hogy az átázott holmikat bevigyék száradni a váróterembe, és a nyitvatartási időn túl is otthagyják. Lassan beesteledett. Eljött a vacsoraidő, célba vettük hát a dombtetőn lévő Három Sárkány fogadót. Alig indultunk el, megjött a leendő túravezető és vele csónakjaink: a vízitúra reményének utolsó sugarai. A vendéglőnél már vártak minket a tulajdonosok: egy Szigetszentmiklósról leköltözött nyugdíjas házaspár, és Fürge nevű aranyos pumijuk. Helyet foglaltunk a kerthelyiségben, és már hozták is a finom levest. Nagyon ízletes volt – vagy mi voltunk farkaséhesek – tény, hogy elfogyott mind! Második fogásnak petrezselymes krumplit kaptunk rántott csirkecombbal, savanyú káposztával és uborkával; ezt is roppant ízletesnek találtuk. Vacsora után a tulajdonosokkal beszélgettünk, olvastunk esti mesét és dögönyöztük a kutyát, aki mindezt nagyon élvezte. Így vagy úgy, de utolsó esténket töltöttük Őrtiloson, ehhez méltóan helyeztem ki a lepkecsalikat. Mintha a lepkék is megérezték volna ezt: jóval többen jöttek, mint előző alkalommal. A csalik ellenőrzéséhez csatlakozott hozzánk a csónaktúra-vezető. Ő is élvezte a dolgot, tetszett neki, hogy megcsodálhatja a fehérsávos pihésszövőt, háromféle piros övesbaglyot, nyári zöldbaglyot és még több más fajt is. Találtunk egy óriás keresztes pókot (Araneus grossus) is, ilyet most láttam először! Következő reggel megérkezett a Nemzeti Park őre. Látván a vízszint további emelkedését és a leúszó farönköket, közös megegyezéssel lemondtuk a túrát. A csónakok 1 napos bérleti díját és a kapcsolódó költségeket (lehozatalukra fordított üzemanyag stb.) nem számítva mindenki visszakapta a túrára befizetett részvételi díját. Jövőre tehát tiszta lappal indulunk! Megbeszéltük még, hogy Barcsig mindenki együtt megy és ott válnak szét útjaink: egyesek vonattal, mások autóval mennek tovább, míg mi Melindáékkal ott maradunk: meglátogatjuk a termálfürdőt (legalább annyira tisztálkodási, mint élvezeti céllal) és eltöltünk egy éjszakát a kijelölt táborozóhelyen. Volt még némi idő a vonatunk indulásáig, ezért tehettünk még egy közös sétát a Dráva-Mura partján. A Murán már zubogó szakaszok is voltak, kicsit odébb pedig kiöntött, nem tudtunk továbbmenni. Visszafelé ettünk vadszedret és szilvát, letelepedtünk még egy kicsit a táborhelyen, ahol figyeltük egy sárgadinnyehéj körözését a vízben, láttunk vízisiklót és páran egy úszó vidrát is! Vegyes érzésekkel szálltunk fel a vonatra. Attila csalódott volt, mert sok-sok szervezőmunkája volt e túrában, többek e hétre kérték szabadságukat, és most mindent elmosott az ausztriai eső. Barcson mindenki a megbeszéltek szerint kiszállt- beszállt- átpakolt. Búcsút vettünk a többiektől, becuccoltunk Ági autójába és elhajtottunk a fürdőhöz. Bejutás, úszósapka-bérlés és átöltözés után felderítettük a termálstrand területét. Voltak úszómedencék (egy kinti és egy benti), egy kinti nagy medence pezsgőfürdős sarokkal, és benti kisebb medencék 36-43°C-os, barnás színű, enyhén szappanos illatú gyógyvízzel. Persze voltak szaunák meg egyéb kényeztető szolgáltatások is, de azokra nem fizettünk be. Kipróbáltuk mindegyik medencét. A büfében jó nagy sült krumpli adagokat adtak, ezeket kiegészítettük hozott anyaggal, így tartalmas, finom vacsorát kerekítettünk! Egy kicsit visszamentünk még a vízbe, de a záróra közeledte miatt hamarosan át kellett öltözni és elhagyni a fürdőt. A barcsi táborhelyet hamar megtaláltuk. A Dráva itt már lassabban folyt, de még mindig sok uszadékot hozott és magasan állt. Egy fedett részen felállítottuk a sátrakat és elmentünk a kocsma- zuhanyzó- WC részleghez. Ott egy társaságot találtunk, akik két nap múlva indultak Muraszemenyéről kenukkal le Barcsig. Kiderült, hogy a Barcsi Vízi sport Egyesület tagjai. Sejtették, hogy mi vagyunk az Őrtilosi csapat és amikor megtudták, hogy lefújtuk az evezést, váltig győzködtek, hogy tartsunk velük. Megnyugtatásul annyit mondtunk, hogy még meggondoljuk – bár a válasz már előre megfogalmazódott mindünkben. Már ők sem voltak szomjasak, úgyhogy jól elbeszélgettek velünk meg egymással. Majd hazamentek, és mi is eltettük magunkat másnapra (a csalizást ezúttal kihagytam).

Csütörtök reggel csöndes, felhős időre ébredtünk. Sátorbontás következett, majd miután mindenki összepakolta minden holmiját, könnyes búcsút vettünk egymástól.

(Tóth Balázs)

Az utunkról többet a képek beszéljenek.
/ A képek az Unilever SE tulajdonát képezik ! Bárminemű terjesztése a terjesztő lelkére van bízva, mivel úgyis terjesztik: irodai falinaptárokból visszaköszönve /