Drávai evezős túra

2013. június 26 - augusztus 01 -án

A tavalyi (ár)vízbe fúlt evezés után mindannyian vártuk már július utolsó napjait és reménykedtünk,
hogy idén végre minden kedvezni fog terveinknek.

(2013.06.26.)

Egy pénteki nap találkoztunk a Déli pályaudvaron, a Nagykanizsára induló gyorsvonaton. A csapat majdnem teljes létszámmal megjelent itt; néhányan később szálltak fel Kelenföldön, ill. pár résztvevő az őrtilosi táborhelyen csatlakozott hozzánk. A vonat a Balaton déli partja mentén, majd a Kis-Balaton mellett haladt szép tájakon. Nagykanizsára jelentős késéssel érkeztünk, de szerencsére a csatlakozás zökkenőmentes volt: megvárt minket a másik, Gyékényesre tartó személyvonat. Ennek kalauza segítőkész, vicces kedvében volt: a Dráva kiszáradásával szórakoztatott minket.

Végül négy óra utazás után megérkeztünk Őrtilos vasútállomására. Kedves ismerősként köszönthettük az épületet, a tekerős sorompót és a vörhenyes macskát, azonban az állomáson most nem az a vasutas teljesített szolgálatot, aki tavaly oly’ nagy részletességgel beszélt szakmájáról. Azok, akik nem velünk utaztak, már a helyszínen vártak minket. Jól esett, hogy csapatunk legtöbb tagja már ismerős volt a tavalyi Dráva-túráról.

A táborhelyen lassan felállítottuk a sátrakat, és a rönkasztalok megteltek élelemmel; elérkezett a vacsoraidő. Elégedetten nyugtáztuk, hogy a Dráva vízszintje sokkal alacsonyabb, mint tavaly, és a partnak akkor elöntött részei kerültek most szárazra. Ráadásul a folyó nem sodort magával hatalmas fákat sem!

Nem voltunk egyedül a táborhelyen: egy kirándulóhajó horgonyzott, közelében sátrak álltak; pár főből és egy aranyos kutyából álló fiatal társaság is ott töltötte az éjszakát.

Ahogy sötétedett, egyre több szúnyog próbálta szívni vérünket, több-kevesebb sikerrel – de a teljes sötétség beállta után nyugovóra tértek. Tiszta, csillagos égre nézhettünk fel; a fogyó Hold még nem zavarta a látványt. Hamarosan mi is visszahúzódtunk sátrainkba és elaludtunk.

(2013.06.27.)

Másnap – a tehervonatoktól dübörgős – éjszaka után meleg napra ébredtünk. Ízlés szerint megmosakodtunk, ki a váróteremben, ki a Drávában. Reggeli után megérkeztek túrakenuink és a túravezetőnk: András, testvérével Marcellel. Lebontottuk sátrainkat, megbeszéltük a hajók beosztását, majd meghallgattuk András ismertetőjét és eligazítását. Hátizsákjainkat, sátrainkat és egyéb nagyobb csomagjainkat berakodtuk a kenuszállító utánfutóba; ezeket csak a következő táborhelyen láttuk viszont.

Végre elérkezett a várva-várt „pillanat”: a vízre szállás! Öt hajót töltöttünk meg; hármat négy-négy fővel, kettőbe pedig három-három személy jutott; én Katival és Sanyával kerültem egy hajóba, a másik háromfős legénységhez társult a túravezetőnk. Hajóink a Dráva ritka halairól (pl. selymes durbincs) vagy madarairól (pl. küszvágó csér) kapták nevüket. A vízen összevártuk egymást, és elindult a nagy kaland! Erős sodrás fogadott minket, a parthoz közel kisebb-nagyobb örvényekkel és limányokkal (olyan részekkel, ahol a sodrással ellentétes irányban folyik a víz, többnyire egy-egy benyúló földnyelv vagy sarkantyú mögött).

A part általában meredek volt, de itt-ott kikötésre csábító, nagyobb kavicsokból álló zátonyok tarkították. Időnként löszös-homokos anyagból álló magaspart szegélyezte a folyót, ezek a szakaszok nagyszámú partifecskének és gyurgyalagnak nyújtottak otthont: e madarak költőjáratot vájnak a partfalba. A járatokat egymás közelében készítették, a bejárati nyílások több helyen sorokba rendeződtek: talán egy puhább réteget követve. Feltűnő volt, hogy a fészektelep nem nyúlt le a vízszintig, valószínűleg a legnagyobb vízálláshoz volt igazítva. A lakók nagyszámban sürögtek-forogtak, csiviteltek. Az egyik magasparti szakasz után láttunk egy őzet, amint a folyóból ivott – mihelyt észrevett minket, kiszökkent a mederből és eltűnt a szemünk elől.

Tájékozódásunkat nagyban megkönnyítette, hogy a parton táblák jelezték a folyamkilométereket, fekete alapon fehér számokkal. E táblák hol az egyik, hol a másik parton helyezkedtek el, számunkra logikátlan elrendezésben.

András, a túravezetőnk útközben sok-sok érdekességet mesélt. Elmondta például, hogy a mai magyar-horvát határ a Drávának az 1770. évi katonai felmérés szerinti sodorvonalát követi, ezért van az, hogy néhol mindkét part Horvátországhoz, néhol hozzánk tartozik.  Azonban e vonal jobban követi az etnikai határokat, mint a Dráva mai medre – sőt, e szakaszon Magyarországhoz több horvát lakos került, mint Horvátországhoz magyar! De a folyó a mai napig alakítja útját: mi is tapasztaltuk, hogy 5-6 folyamkilométer „eltűnt”, ugyanis egy nagyobb kanyart a táblák kihelyezése óta átvágott a Dráva – így e kiesett táblák most egy holtág mentén találhatók.

Érdekes, hogy a magyar és horvát szabályok jelentősen eltérnek a vízen engedélyezett tevékenységeket illetően. Míg a magyar szakasz a Duna-Dráva Nemzeti Parkhoz tartozik, és csak előre engedélyeztetett csónaktúra tehető, korlátozott kikötési lehetőségekkel és a fürdés tilalmával, addig a horvát törvények engedékenyebbek: fürdeni és kikötni is szabad, sőt akár motoros hajókkal is lehet közlekedni! Ennek megfelelően sok helyütt láttunk horvátokat fürdeni, kisgyerekeket is, és túránk során többször is összefutottunk egy társasággal, akik motoros gumicsónakokkal csorogtak lefelé. Egyszer megcsillogtatták előttünk magyar tudásukat, szókincsükben előkelő helyen szerepelt az „Olaszrizling”…

Utunk teljes hosszában láttunk part mellől felszálló gázlómadarakat, főként szürke gémet és nagy kócsagot. A folyó felett többször repült fehér gólya, és két alkalommal rétisas is megjelent! A kisebb madarak közül gyakoribb volt a tőkés réce, és elég sokszor szemünk elé került egy kisebb parti madár, melynek fekete-fehér-barna mintája, vékony és hegyes szárnya, valamint gyors röpte volt. Meglehetősen ritka látvány volt a jégmadár, és az egy-két zátonyon csapatosan feltűnő, „bánatos hangú” bíbic. A part menti fákon többféle cinege ugrált és énekelt.

Szerencsére rovarokból sem volt hiány! Gyönyörű, sárga-fűzöld-fekete mintás, gyorsröptű szitakötők kísérték hajóinkat, és le-leszálltak a kenuk orrára, kezünkre, vagy épp az evezőre. Ezek a Gomphidae családba tartozó, egymástól nehezen elkülöníthető, de ritka és védett fajok! A folyó felső szakaszán gyakrabban láttuk őket, mint lejjebb. A part mellett egy másik család képviselője, a sávos szitakötő volt jelen. E fajra a nagyfokú ivari kétalakúság jellemző: míg a hím teste és szárnyainak külső fele csillogó, igen sötét zöldeskék (már-már fekete), addig a nőstény fémes olajzöld-mohazöld színű, és szárnyainak teljes felülete átlátszó. A partok mentén végig nagyon gyakori volt, itt-ott szinte felhőkben riadtak fel példányai előlünk! Néha láttunk a vízből kikelni egy-egy sárgás színű kérészt. A lankás partszakaszokon, zátonyokon pedig lepkékkel lehetett találkozni. Szinte mindegyik zátonynak megvolt a saját Atalanta-lepkéje, de sokfelé előfordult a c-betűs lepke, és – nagy örömömre – a magyar színjátszólepke (Apatura metis) is! Ez utóbbi fajnak nálunk a Dráva mentén élnek legnagyobb állományai, de megtalálható puhafa- (fűz-nyár) ligeterdőkben a Duna mentén Paksig és a Tiszánál Algyőig; észak felé haladva egyre ritkul. Láttuk rokonát, a kis színjátszólepkét is, amely sokkal elterjedtebb, szerte az országban él.

Evezés közben nagyon figyelnünk kellett a vízben lévő fatörzsekre, melyek a legváratlanabb helyeken bukkantak fel, és csak egy rövidke darabjuk meredt a vízfelszín fölé.  Néha teljes egészében a víz alá merültek; egy ilyen, elágazó fát túl későn vettem észre és ráfutottunk – szerencsére a lendületünk továbbvitt minket, így nem történt sem fennakadás, sem borulás. Máskor az erős sodrás belökött minket egy vízben álló facsoportba, de a kormányosunk ügyességének köszönhetően sikerült épségben kilavíroznunk belőle!

A túra során végig jó tempót diktáltunk, így mindennap jutott bőven idő megállásra, fürdésre, és az útba eső holtágak meglátogatására is. Holtágból az első szakaszon kevesebb volt, mint a többi napon, de kavicszátonyból nem volt hiány!

Késő délután-kora este volt, mikor megérkeztünk Vízvárra, az első szakasz végét jelentő táborhelyre. Itt sok, kisebb-nagyobb sziget és mellékág keletkezett, melyek szövevényében könnyű eltévedni; András nélkül valószínűleg nem is találtunk volna ide. Marcell hamarosan megérkezett az autóval és csomagjainkkal, úgyhogy rövid szusszanás után már állíthattuk is a sátrakat. Ezután néhányan lementünk a kikötőhelyre fürdeni, vitettük magunkat a sodrással, a bátrabbak az egyik fára felfüggesztett kötél segítségével lendültek és csobbantak a vízbe. Kellemes, pihentető érzés volt „ázni”, és nem utolsósorban menedéket nyújtott a szúnyogok elől!

A finom vacsora után lassan sátorba hajtott minket a jóleső fáradtság.

(2013.06.28.)

Reggel 8 óra volt már, mikor mindenki előbújt. Ekkortájt érkezett néhány férfi és velük 3-4 kistermetű kutya. Az emberek elkezdték kimerni a kikötőhely mellett elsüllyesztett ladikból a vizet, majd miután végeztek, komótosan beültek és elindultak az oldalágban. Kutyáik vízbe ugorva követték őket, de a legöregebb állatnak nem akaródzott úsznia – gazdája megsajnálta: a parthoz kormányozta a csónakot, ahonnan a kutya már be tudott ugrani. Távozásuk után vettem észre, hogy az egyik tájékoztató tábla tetejéről egy hím szarvasbogár figyel minket. Jelenléte meglepő volt, mert július vége kései időpont nekik, ekkorra már megtörténik a párosodás és peterakás, és már nem lehet belőlük hírmondót sem találni.

Az elhúzódó reggeli és pakolás miatt már 11 óra is elmúlt, mikor vízre szálltunk. Erre a napra kb. 40 km-es evezést terveztünk Barcsig, de a sodrás még mindig nagy volt, és sokat segített az ütemterv tartásában. A Dráva e szakaszát sok kanyar tarkította. Még mindig előfordultak olyan részek, ahol mindkét part horvát területre esett, az egyik ilyen helyszínen egy függőhíd (gyaloghíd) ívelt át a folyó felett – az autókat komppal vitték át.

Betértünk egy holtágba, mely jóval hosszabb volt, mint amilyenre számítottunk. A négyfős hajók sorra lemaradtak, hamarosan csak két egység folytatta a felfedezőutat. A víz egyre sekélyebb lett, egyre jobban látszódtak az iszapban szűrögető kagylók és az ide-oda cikázó kishalak. Sok madár lakta ezt a holtágat, igazán háborítatlannak tűnt! Végül mi is megálltunk, és csak egy kenu hatolt be a holtág végéig, míg végül megfeneklettek. De bőven megérte nekik, ugyanis közelről láttak egy elég ritka madarat: fekete gólyát!

Miután mindenki visszatért és a csapat összeállt, folytattuk utunkat. Innen már csak Barcs előtt néhány kilométerrel álltunk meg, ahol régebben a városi szabad strand működött – e szakaszon mindkét part Magyarországhoz tartozik. Nemcsak a part volt lankás, hanem a folyóban is nagy területű kavicspadokat lehetett látni; a barcsi fürdőzők mellett mi is kényelmesen elfértünk. Az itteni padokat már jóval kisebb kavicsok alkották, mint az Őrtilos (vagy akár Vízvár) környékieket. Ezután már nem kellett sokat eveznünk, hamarosan feltűntek Barcs első (legmagasabb) épületei, a parton megszaporodtak a kikötőhelyek, majd a kisebb-nagyobb hajók, mögöttük a vasútállomás épületei, végül az utolsó kanyarból kiérve megláttuk a nagy, közúti hidat is. Balra húzódtunk, elhaladtunk a strand mellett – egy kisgyerek anyjának lelkesen újságolta érkezésünket – és partot értünk a vízitúrázók táborhelyén.

A strand tömve volt, még a táborhelyen is keresztül-kasul járkáltak az emberek, de ahogy közeledett a záróra, lassan fogyott a nép és csendesedett a környék. Mikor tavaly itt jártunk, a nagy fűzfák éppen vízben álltak – most legalább egy méterrel alacsonyabban állt a vízszint! Mi is szabad vízfelülethez jutottunk, és úsztunk egy jót. Azután, a lehetőséget kihasználva, hideg vízben lezuhanyoztunk, majd besétáltunk a városba. Egy éttermet: a Club 101-et kerestük, és bár akit csak megkérdeztünk, mindannyian más irányból javasolták megközelítését, végül odataláltunk. Nekem ízlett az étel, és nem volt kifogásom sem a mennyisége, sem ára iránt. Sötét volt már, mikor visszaértünk. Kicsit beszélgettünk még, majd lefeküdtünk.

Nagyon meleg éjszakánk volt, ennek ellenére a harmat kiült a sátramon. Reggel feltámadt a szél, amely hatékonyan segítette a vízcseppek eltűntetését. Reggeli után András lediktálta nekünk, hol érdemes holtágat keresni, megállni, esetleg fürdeni – és ami a legfontosabb: hogyan ismerjük majd meg a következő kikötés helyszínét: a szentborbási táborhelyet. Ő ugyanis nem evez velünk többet: ezen és a következő napon az autót hozza, utána végleg búcsút veszünk tőle, mert Őrtilosról indul a következő csoporttal.

Ezúttal időben szálltunk vízre, és pár kilométer múlva el is értük a nap első megállóját: a Csomoros-szigetet. Nem közvetlenül a szigeten kötöttünk ki, annak meredek partja miatt, hanem néhány méterrel előtte, egy fa köré épült kavicszátonyon horgonyoztunk le. Szerettük volna megnézni a szigeten létesített tanösvényt, ám felderítőink jelentése szerint az ösvény a ráhajló derékmagasságú (esetleg magasabb) csalán miatt nem járható rövidnadrágban és papucsban, továbbá nehézkes az átjutás a zátonyról a szigetre. Úgyhogy a zátonynál fürödtünk egy nagyot. A víz több négyzetméteres területen csak 5-10 cm mély volt. Itt a sodrásra merőlegesen építettem egy kb. 3 m hosszú gátat, amely mögött a víz folyása megállt, és felmelegítették a Nap sugarai. Hamarosan jól érezhető hőmérsékletkülönbség alakult ki az álló és áramló víz között, ezt csapatunk több tagja kihasználta és lefeküdt a langyos vízbe. Élvezték! Ha megunták a heverészést és kimásztak a „medencéből”, hamarosan kishalak foglalták el helyüket; szemlátomást ők is jól érezték magukat.

Utunkat a Csomoros-sziget „mögött”, az oldalágban folytattuk. A sziget keleti csúcsát egy alacsony kőgát kötötte össze a magyar parttal. Aggódtunk, hogy vajon a mélyebb merülésű hajók is elsiklanak-e a gát felett, de végül mindannyian túljutottunk rajta. Hamarosan egy újabb sziget mellett haladtunk el, az oldalág nyugati bejárata (magas) kőgáttal volt lezárva, ám keletről szabad volt a bejárás. Nem is hagytuk ki! Hangulatos, csendes ág volt, sok madárral, kagylóval és hallal. Sajnos néhány műanyag palack és egyéb hulladék csúfította a látványt. Egészen a kőgátig feljutottunk, ahol már-már az átemelést tervezgettük, ám mégis lemondtunk róla és visszafordultunk. A szigeten hangulatos kunyhókat vettünk észre – oda aztán el lehet vonulni az egész világ elől!

András ajánlotta nekünk a Drávatamási mellett létesített tanösvényt, ám megközelítési nehézségei miatt lemondtunk róla.

Innentől kiegyenesedett a folyó. Az aprókavicsos zátonyok eltűntek, helyüket a homok vette át. Az első ilyen homokpad szinte tengerparti benyomást keltett, csak a víz nem volt sós! E pad szélén láttuk meg az első békákat túránk során: kecske- és/vagy tavi békák voltak, nagy számban éltek azon a területen – aranyosak voltak! A homokpad anyaga vízzel megfelelő arányban keverve hígan folyós elegyet alkotott, ugyanakkor szárazabb aljzattal érintkezve éppen eltűnt belőle annyi víz, hogy alakját megtartsa a földet ért csepp. Ezen nagyszerű tulajdonsága különleges alakzatok létrehozását tette lehetővé, melyet egy nagy (Gyűrűk Ura- utánérzetű) homokvár-komplexum építésével ki is használtunk. Tanulmányoztunk itt még egy csökkent röpképességű Gomphida szitakötőt, végül nekivágtunk aznapi utunk utolsó szakaszának, és pár km távolság leküzdése után megérkeztünk a szentborbási kikötőhöz. Itt egy betonlejáró ereszkedett a vízhez, így nem lehetett egyenest nekimenni, hanem nagy ívben, alulról megközelítve kellett kikötni (egy hajó túl nagy ívben kanyarodott, ők pár métert felfelé eveztek).

Sátorállítás után Túró vezényletével közös vacsorakészítésbe kezdtünk, melynek eredménye bográcsban készült cukkinis lecsó-jellegű, jóízű étel lett (opcionálisan virslivel kiegészítve).

Ennek a szálláshelynek az infrastruktúrája volt a legteljesebb az összes közül, ugyanis angol WC mellett melegvizet (luxus) is biztosított. A zuhanyzó csapjainak kezelése nem volt egyszerű: a hideget kinyitva néha hideg, néha viszont forró víz jött.

Sötétedés után rövid ideig lehetett még látni a csillagokat, de hamarosan befelhősödött az ég és megerősödött a szél. Éjfél körül megérkeztek a zivatarok is. Eső ugyan nem sok esett, ám dörgésből és villámlásból rendesen kijutott nekünk. Két szakaszra tagolódott az égiháború, amit a sátor belsejéből is jól lehetett érzékelni. Először a villámok elérték a földfelszínt, amit rövidebb és behatárolható irányú felvillanások, valamint az őket hamar követő, csattanó dörgések jeleztek. Néhány perc múlva, a második szakaszban a villámok felhő-felhő közt húztak ívet (nem értek földet): irányukat alig lehetett megállapítani, hosszabb ideig fénylettek, és elnyújtott, morajló dörgés kísérte őket még akkor is, mikor fejünk felett járt a vihar.

(2013.06.29.)

Reggelre nyoma sem volt a zivataroknak, csak vékony felhők kószáltak az égen. A szokásos teendők (sátorbontás, reggeli, napi látni- és tudnivalók feljegyzése, bepakolás az autóba és a kenukba) után vízre bocsátottuk hajóinkat. Három csónak legénysége szeretett volna benézni a táborhely felett kb. 100 m-re lévő mellékágba; ennyit a sodrás ellenében kellett eveznünk. A víz itt keskeny és általában sekély volt, a szakasz közepe táján egy vastag fatörzs dőlt keresztbe a víz alatt, melyen csak a kenu erőteljes meglökésével lehetett átjutni. De megérte! Először egy szarvast láttunk inni a folyóból, majd a parton észrevettünk egy szép nagy agancsot, és néhány madár is felrebbent előlünk – szebben nem is indulhatott volna a nap!

A mellékágból kiérve elkapott minket a sodrás és hamarosan visszavitt minket a táborhely magasságáig. A két egység, akik nem tartottak velünk az oldalágba, a kikötőhelyen vártak meg minket; őket beérve csatlakoztak hozzánk és megkezdtük a kb. 20 km-es utunkat Drávasztáráig. Ezúttal nem eveztünk be az összes holtágba, de a legcsábítóbb homokpadokon megálltunk. A horvát oldalon sok helyütt láttunk horgászokat vagy szemlélődőket, kivétel nélkül mindenki hangos köszönéssel üdvözölt minket – természetesen a válasz sem maradt el.

Néhány kilométerrel a cél előtt több csónak összekapaszkodott és így vitettük magunkat a folyóval – egészen addig, míg egyikünk észrevette: vészesen közeledik egy homokpad! Gyorsan szétváltunk és nekiálltunk tiszta erőből lapátolni: volt, akinek sikerült vízen maradnia, mások viszont kisodródtak és megfeneklettek – borulás szerencsére nem történt. Az utolsó pár száz méteren a sereghajtók (Attiláék) úgy döntöttek, hogy megelőznek minket, élen járókat. Meglepetésszerű támadásuk majdnem sikerrel járt, de időben rákapcsoltunk, így nem tudtak utolérni minket annak ellenére, hogy (vagy épp azért, mert?) ők négyen voltak, mi viszont csak hárman. Végül mi értünk partot először Drávasztárán. A táborhely nagyon szép helyen: a folyó egy nagy, éles kanyarulatában fekszik – itt a Dráva egy kicsit a Dunakanyarra emlékeztető látványt nyújt! Kiszállás után nem sokkal találtunk egy elpusztult magyar színjátszólepkét; megmutathattam, milyen mintázatbéli eltérések alapján lehet megkülönböztetni a kis színjátszótól. Szerencsére élő példányt is láttunk, elég sokat!

Estefelé egy lovaskocsi jött értünk, egyetlen ló húzta, a bakon pedig egy kedves bácsi ült, aki békésen tűrte sokasodó kérdéseinket. Átszeltük Drávasztárát, hogy meg se álljunk a szomszéd falu, Drávaiványi református templomáig. E templom gyönyörű, festett fakazettás mennyezetéről nevezetes – és nemcsak a plafon, hanem a padok külső oldala, a karzat és a szószék is virágmintákkal ékesített. Hosszan elbeszélgettünk a templomkulcs őrzőjével, majd a kocsi visszavitt minket Drávasztárára, a Seoska Vendéglőhöz, ahol horvát ízek vártak ránk vacsorára. Hatalmas, nagyon finom adagokat kaptunk, és beláttuk: igaza volt a vendéglősnek, aki szerint vacsorájuk után kifejezetten jól fog esni az a pár km séta visszafelé a táborhelyig!

Sokat beszélgettünk hazafelé. Éva, csapatunk egy tagja elmondta: több faluban szóba elegyedett a helyiekkel, akik még sosem csónakáztak a Dráván, és nem is tennének ilyet – sőt, közülük többen még úszni sem tudnak! Valami félelemmel vegyes tisztelet övezi körükben a folyót – talán mert testközelből tapasztalják a pusztító oldalát is (árvíz, tragikus vízi balesetek). Néztük a gyönyörű, tiszta, csillagos eget, melyen a Tejút majdnem láthatártól láthatárig ért! Az érdeklődőknek megmutattam mindenekelőtt a Nagy Nyári Háromszög csillagait és az azoknak otthont adó csillagképeket. Találtunk egy nagy szentjánosbogár nőstényt: erről a kukacszerű „valamiről” néhányan alig akarták elhinni, mit is tisztelhetnek benne!

A táborhelyen többen néztük még a ritkán látott szépségű eget. Közben a szúnyogok folyamatosan szurkáltak – kevesen voltak, de Őrtilos után nem számítottunk arra, hogy éjszaka is aktívak maradnak. Az élményekkel csordultig teli nap után későn feküdtünk le.

(2013.06.30.)

Másnap reggel tudatosult bennem, hogy elérkezett túránk utolsó teljes napja. Nehéz lesz itt hagyni a Drávát… de addig még sok minden vár ránk! Fájó szívvel búcsúztunk el Andrástól, ettől a segítőkész, jó fej, a folyót töviről-hegyire ismerő sráctól. Indulás előtt láttuk lecsorogni horvát ismerőseinket – sajnos járatták a motorokat, és felriasztották a madarakat előlünk. Tisztes távolból követtük őket, nem siettünk.

Nemsokára észrevettünk egy szigetet, amely mögé ugyan nem tudtunk behatolni, ám közvetlenül utána egy méretes homokpad fogadott minket a jobb parton. E pad egy széles, fátlan sávban folytatódott, amely nagy ívben kanyarodott vissza a folyóhoz – a Dráva régebbi kanyarulata, melyet aztán átvágott, és a régi meder a mostani alacsony vízállás miatt szárazra került; csak egy keskeny csatorna és néhány pocsolya maradt meg.

Néhányan felfedezőutat tettek a mederben, és érdekes megfigyelésekről számoltak be: hosszú, kacskaringós nyom végén lévő kagylókról, melyek időnként előrehaladnak pár centit. Szárazra került társaik közül sokan elpusztultak – ezek között voltak kicsi, kerek, bordázott héjú példányok: őértük nem kár, ugyanis egy betelepült, gyorsan terjedő, és az őshonos kagylókat kiszorító fajhoz tartoznak! Nemcsak kagylókat találtak, hanem egy gázlómadár fiókáját is! A tűzforró, talpat égető homokon ült, nem volt ereje elszaladni, csak pislogott. Bevitték az árnyékba, vízzel hűtötték – és a kismadár megélénkült: talpra állt, élénken mozgott, csipogott, majd elfutott. Hosszú, világosszürke lába és lábujjai voltak; hasa, melle és nyaka hófehér, háta és szárnya koromfeketék, sok apró sárga és fehér pettyel. Feje fehér, csíkos fekete mintával.

Megmentettünk néhány őshonos kagylót a kiszáradástól, tanulmányoztuk a hullámverés homokban hagyott nyomait, és már régi ismerősként üdvözöltük az Atalanta- és a színjátszólepkéket. Időközben a hajóknál maradt csapattagok találtak egy használható állapotú teniszlabdát. Megebédeltünk, úsztunk még egyet a sodrásban, és folytattuk utunkat.

Hamarosan ismét kikötöttünk, hogy az addig magunkkal hurcolt dinnyéket megegyük. Egy pici, elég iszapos öbölre esett választásunk, de elment a kedvünk a hosszabb ott-tartózkodástól; néhányan megkóstolták a part mentén érő szedret, majd továbbeveztünk.

A következő zátony már ideális lehetőséget nyújtott a táplálkozásra. Miután mindannyian végeztünk, hatalmas játék vette kezdetét, melynek során a körbe állók egymásnak dobálták a labdát, és a középen álló két macskának el kellett rabolnia azt (alkalmanként használhattak segédeszközt: evezőlapátot). Rengeteget nevettünk, kiváló ötlet volt, nagyon jól sikerült!

A süllyedő Nap késztetett minket továbbhaladásra. Figyelnünk kellett, nehogy elhaladjunk a táborhely mellett, azt ugyanis csak egy közvetlen közelről látható tábla jelezte. De résen voltunk, és megtaláltuk. Óvatosan kellett partra szállnunk, mert a víz mellett nagyon sok méh ivott. Megérkeztünk hát Vejtibe, az utolsó éjszakánk helyszínére. Attila szokás szerint ajánlgatta a tollaslabdakészletet, ám tűzifagyűjtés után végre akadt valaki, aki használta: Dorkával ketten játszottunk egy jót. Vicces pillanatok, szép furulyaszó és sok lecsapott szúnyog után alaposan leizzadtunk a fülledt melegben. Megmártóztam a Drávában, végre sikerült megszabadulnom a labdázás során összegyűlt homoktól.

Közben elkészült a makaróni vacsorára. Étkezés után még sokat beszélgettünk mindannyian, Marcellt is bevonva, talán most a legtöbbet az egész túra alatt – mintha éreztük volna, hogy nem lesz több éjszakánk a Dráva mentén. Szúnyogból elég sok volt, de a sprayek és spirálok hatékonyan tartották távol őket. Aztán lefeküdtünk.

(2013.07.01.)

Elérkezett augusztus első, egyúttal túránk utolsó napja. Az eddigieknél korábban indultunk, hogy az evezés végén elérjünk egy olyan buszt vagy vonatot, mellyel még napnyugta előtt Budapestre érhetünk. Tartottuk az ütemtervet, így még meg tudtunk állni egy csábító homokpadon az utolsó, hosszú fürdőzésre. Némi labdázást itt is beiktattunk, de már kisebb lelkesedéssel, mint előző nap. Inkább homokvárat építettünk, figyeltük a környéket, a madarakat, és élveztük, ahogy kishalak csipkedik a lábunkat!

Arrébb egy horvát horgász éppen akkor fogott halat, mikor elhaladtunk mellette; gratuláltunk a zsákmányhoz. Nem sokkal messzebb elértünk egy olyan szakaszt, ahol a jobb part is Magyarországhoz tartozik – erről egy piros-fehér-zöld zászló értesített minket.

Drávaszabolcshoz közeledve az utolsó kilométereken kanyargóssá vált a folyó. Egymást követték a homokpadok, melyeken bíbicek, récék és sirályok pihentek, utóbbiakhoz két kiskócsag is társult; alig tért el méretük! A legnagyobb homokpadon azonban egyetlen madár sem tanyázott, mert itt horvát családok pihentek, napoztak, röplabdáztak. Az utolsó padon túl egy épület és zsilip állt a jobb parton: ez a műtárgy szabályozza a Donji Miholjac melletti halastavak vízszintjét.

Még néhány evezőcsapás, és ráfordultunk a célegyenesre: baloldalt megjelentek a kikötők, előttünk pedig feltűnt a drávaszabolcsi híd, a végállomás, a Dráván eltöltött hetünk lezárása.

Kikötés után hiánytalanul átadtuk a felszerelést, megmosakodtunk és összeszedelődzködtünk. Marcell felajánlotta, hogy több fuvarral elvisz minket Harkányba, ahol buszra ülhetünk, így elérhetjük a Pécsről induló IC-t.

A búcsúzkodás gyorsan és kissé kaotikusan zajlott, ezért meglepődtünk, hogy csapatunk néhány tagjával a harkányi buszállomáson ismét összefutottunk. Páran maradtak még, mi viszont Pécsig buszoztunk – ott ismét elváltak tőlünk néhányan.

A vonaton ülve néztem még egy ideig a Mecsek vonulatait, a TV-tornyot és a Tubest – sok tavalyi kedves emlék! Most jött el az idő, mikor kifújhattuk magunkat, valamelyest rendet vághattunk a tobzódó-kavargó élmények között, és számot vethettünk az elmúlt napokkal. Mindenki túlélte az evezést, megúsztuk borulás nélkül. Nem voltak összezördülések, de kicsit jobban megismertük egymást… és ami talán a legfontosabb: mindannyian rengeteg élménnyel gazdagodtunk, és sajnáljuk, hogy véget ért a kaland!

Szeretettel várunk minden kedves természetet és sportolást, szerető embert.

(Tóth Balázs)


Az utunkról többet a képek beszéljenek.
/ A képek az Unilever SE tulajdonát képezik ! Bárminemű terjesztése a terjesztő lelkére van bízva, mivel úgyis terjesztik: irodai falinaptárokból visszaköszönve /