Egy nyugdíjas visszaemlékezései

Bevezetés

1947. december hó 10-énkerültem az akkori Hutter és Lever Növényolajgyárba, - mint egy Erdélyből hazatelepült apa nélküli család, anyámmal és három testvéremmel, - segédmunkásként és 1989. december hó15-én, 42 évi egyhelyben dolgozás után, mint aTMK. műhely főművezetője mentem nyugdíjba. Így mertem vállalni, hogy megírom visszaemlékezésemet - már amire emlékszem - az itt ledolgozott 42 évről.
Tizennyolc évesen kerültem az akkori lakatos műhelybe. Itt  kezdtem megismerni a gyárat , mivel olyan két szakember mellé kerültem segítőnek, akik a gyár gőz - és kondenz vízhálózat felügyelőinek és  karbantartóiknak egyikei voltak.

 

Innen kezdem el a gyár történetének bemutatását, kezdve az olaj-előállító üzemekkel, folytatva a többi üzemrésszel.

A XV. kerület legnagyobb gyára volt, - ezer fő körüli létszámmal - ide bejutni a negyvenes években csak a kerületben lakó Schvarc nevű plébános ajánlásával lehetett, ahogy én akkor hallottam. Az én sógorom itt volt tűzoltó és az ő közbenjárásával jutottam munkához, mint családfenntartó.

1947.november 27, vagy 28-án éjjel borzalmas robbanásra ébredtem, a 2 km-re lévő Damjanich utcában, mert felrobbant az extrakciós üzem, kárt téve a környék házaiban és az épületekben. Egy ember a szalagcsatornában - szállító alagút - meghalt, sokan, mint égő fáklya repültek ki az üzemből, súlyosan összeégve. Hála az akkori szegényes ruházkodásnak, - nem volt műanyag fehérnemű - az égési sérülések nem voltak olyan súlyosak, mint a 70-es évek kőbányai növényolajgyári tűz esetén, ahol 4 halott volt, mert a műanyag beégett a testükbe, így a fertőzés következében haltak meg.

Ez év decemberében már részt vettem a robbanás utáni hősies helyreállítási munkában, fagyban, esőben, hidegben. Az üzemi konyha dolgozói óránként forró teát osztottak a dolgozóknak. A tűz következtében leégett az akkori dararaktár is, mely fából volt. Az újjáépítés után beton és téglaépület lett a leégett épület helyén. Magyaródi volt az építés vezetője. A dara berakása kézi erővel, zsákolással történt. Abban az időben, még nem volt géplapátos berakás.

A XIV. emeletes vasbetonsiló épülete még nem volt teljesen kész, akkor kezdődött a belső gépesítés. A közlekedés az üzemben gyalogosan történt, személyfelvonó csak évek múlva lett beépítve. Addig drótköteles kézi erővel hajtott csörlővel történt a gépalkatrészek felszállítása. Ez az üzem akkor a fiatalok üzeme volt, itt dolgoztak a ma is élő Polgárdi Jenő, -innen ment nyugdíjba a 90-es években- bátyja Gábor, aki mint a gyár fődiszpécsere ment nyugdíjba szintén a fenti időben.

Három brigád volt, az egyik brigádvezető, a későbbi főművezető Barics József volt. Az előbbiekben említettem a kőbányai tragédiát, ahol a tűz után az üzemből egy vezető ember sem merte vállalni az üzem újraindítását a félelem miatt. Barics József ezt vállalta és munkatársaival újra beindította ezt a veszélyes üzemet. Ő is itt élt nyugdíjas koráig.

A XI. emelten három darab gumihevederes szállítószalagot, serleges felvonót a XIV. emeletig szereltünk. 1948-ban lakatosinasként együtt dolgoztam a későbbi válogatott futballistával, Budai II. Lászlóval, kb. egy évig. Ezután elvitte őt a Budapesti Honvéd Sportkör. A gyár is jól járt, mert egy jó karban levő autóbuszt is kapott többek között Budaiért. Legalábbis így tudatták ezt a dolgozókkal, akik hétvégéken ezzel az autóbusszal jártak kirándulni több éven keresztül. Ennek a busznak a vezetője tapasztalt gépkocsivezető Berta István volt, aki nyugdíjas koráig, mint igazgatói gk. vezető dolgozott.

1947. karácsonya különösen megmaradt emlékeim között, mert a Hutter és Lever Gyár vezetői a műhely hat lakatosinasát és engem is 1000-1000 Ft. értékben, szinte tetőtől talpig felöltöztette.

A robbanás után helyreállított üzemben zárt rendszerű olajkivonó belső serleges extraktőr működött szállító csigákkal, szárító dobbal összekötve. Innen jutott ki a dara a raktárba. Már nem alagútban, hanem a magasban szerelt szállító berendezéseken.

Az üzem malom oldalán gőzfűtésű pirítók, alattuk 3 db csigaprés, majd rovátkolt hengerek és végül a földszinten lapkázó sima hengereken jutott át az őrlemény. A napraforgó hajalása ez időben a régi, száz éves épületben volt, onnan költöztették át a 4 db HERZ gyártmányú, függőleges állású hajalógépet a siló X. emeletére. Ezeket a gépeket az 50-es évek elején magyar gyártmányú "FELEKI" típusú hajalógépek váltották fel néhány évre.

Közben megépült a dara-raktár Horváth Mihály úti végében a hajaló-üzem, ahol "VULKÁN" típusú román gyártmányú 8 db hajalógép dolgozott.

A napraforgó haját olcsón adták tüzelőanyagként a gyár dolgozóinak, egész az 50-es évek közepéig. A föld alatti héjátfúvó csövön juttatták el a kazánházba, ahol szénnel keverve tüzelték el.

Ebben az időben a gyárnak két kazánja volt. Az egyik az ún. "SZTÁLIN" kazán, amely egy orosz alapra állított gőzmozdony volt, lapátos adagolással, 30-40 méter magas téglakéménnyel. A másik kazán a Láng Gépgyárban készült, lángcsöves, vándorrostélyos, óránként 6-8 tonna gőz termelésére alkalmas szeneskazán. Majd az 50-es évek elején hoztak egy máshol lebontott iker-kazánt, ez volt a "GARBE" kazán. Szintén vándorrostélyos, lángcsöves, nagy teljesítményű szeneskazán volt. Ezek a kazánok nagyon szennyezték a környezetet, füsttel és pernyével. A kazánház akkori vezetője Miklós József volt.

A kazánházzal szemben volt a széntároló tér, ahonnan kezdetben nagy értékű japánerral, kézi erővel tolták a szenet a felvonó garat rácsára. A 60-as évek elején már szállítószalag és felvonó végezte mindezt. A 60-as évek első felében felállítottak egy kiselejtezett 424-es gőzmozdonyt, a kazánház melletti fészerben, azzal a céllal, hogy gőzt szolgáltasson a közelben épült tejpalackozó üzemnek. Ennek működése szinte csak a kitűzött prémium felvételéig volt, mert hiába építettünk alá vándorrostélyt, a gőzdóm nem bírta az előírt kazánnyomást.

A mozdonykazán helyére szereltek egy pakura tüzelésű gőzkazánt, melyet később, a 70-es évek elején áthelyeztek a gyár másik felébe, a mai kazántelep előtt levő épületbe, később olajtüzelésű, 30 méter magas vaslemez kéménnyel. Ahogy nőtt a magfeldolgozás, külön héjtüzelésű kazán- előbb egy, később még egy lett építve. Ezek vaskéménye ma is áll.

A GARBE kazán lebontásra került. Ide épültek a héjtüzelésű kazánok. A lángkazán is erre a sorsra jutott. Ezekben az években kezdődött a gázprogram, először egy, majd további három darab nagyteljesítményű, automata vezérlésű gázkazán épült, melyek többszöri korszerűsítés után a ami napig is működnek.

1947-ben a régi kazánház mögött volt a gyár fontos üzeme a hidraulikus présekkel -emlékezetem szerint 10-14 db volt- felszerelt présház. A hidraulikát előállító magasnyomású gépeket külön helységben telepítették a régi kazánház mellé. Az olajpogácsát kisvasúti sínpályán kézi erővel mozgatott csillékkel szállították ki a pogácsamalomba. Ott tüskés aprító hengerekkel zúzták össze, de egyben is adtak el olajpogácsát. A földalatti alagúti szállítószalagokon szállították át az olajkivonó üzembe, mert ennek még magas volt az olajtartalma. A présházüzemnek az akkori vezetői Stil András és Székely József voltak. A présházban dolgozott a gyár legnagyobb elektromotorja, transzmissziót(?) hajtott. E motor 160 lóerős volt. Amikor elromlott, Stil Andrást azzal vádolták meg, hogy szabotázst követett el, egy rézpénzt dobott a forgórészbe. Ez 1948-ban volt. Őt börtönbüntetésre ítélték, de ezen vádat még az egyszerű segédmunkás sem hitte el, oly nevetségesnek tűnt. Így távolították el, mert kellett a hely másnak.

A présház megszűnése után, az 50-es évek elején ezt a magfeldolgozást az extra üzem malomrészlege végezte, kezdetben egy-kettő pirítóval és csigapréssel, később 4-6 db csigapréssel, 4 db pirítóval, 3, majd 5 db rovátkolt és 2 db lapkázó, sima hengerszékkel.

A feldogozott mag, repce, szója és napraforgó, de emlékeim szerint kisebb mennyiségű földimogyoró és kókusz is feldolgozásra került. Az üzem akkori vezetője Kovács István volt.

Kiépült az olajtároló tartálypark az üzem melletti területen, több száz vagon olaj tárolására, vasúti sínpárokkal a tartálypark körül. A 40-es évek vége felé, a vagonok mozgatása kézi erővel történt, mert munkaerő volt bőven.

Folytonos volt a műszaki fejlesztés, az üzemet a KRUPP művek által gyártott aprító és sajtoló berendezésekkel, óriás csigaprésekkel áttelepítették a hajaló és a dararaktár üzemek közé a 30-as években. Ez a kor legmodernebb üzeme lett. Mindez előtt az extraktőrt, az összes desztilláló berendezést a TMK műhely aprította fel ócskavasnak, csak a 4 fal maradt. Ide teljesen új berendezést szereltek fel.

A robbanásveszélyt korszerű teljesítményű levegőcserével, elszívással és befúvással nagymértékben csökkentették. Kicserélésre került a földalatti benzintároló egyike és a teljes földalatti benzinvezeték hálózat, saválló csővezetékekkel. A benzines dara benzintelenítésére nagy teljesítményű "Toaszter" berendezést szereltek fel az üzem mellett, külön vasszerkezeten.

Az előbbiekben említést tettem a vagonok mozgatásáról, most ezt részletezem:

Kísérleteztek az ember által kísért kézi vezérlésű motoros vagontolóval, de ez nem vált be. A drótköteles vagonvontatás vette kezdetét, ami még a korszerű diesel vontatás ideje alatt is megmaradt, ugyanis a ferde vágányokról a 3 db vagonfordító korongra csak így lehetett vagont beállítani.
Két ilyen vontatóház volt elektromotorral hajtott csörlővel, egyik a régi Kazánház és Vízlágyító üzem előtt, a másik az Extra üzem melletti fordítókorongnál. Itt a tűz és robbanásveszély miatt tilos volt mozdonynak bemenni. A drótköteles vontatást kezdetben egy kis egycsatlós gőzmozdony egészítette ki, mely 3-4 vagont bírt elhúzni.

Itt jegyzem meg, hogy az áru- és nyersanyagszállítást néhány db teherautó - köztük egy „OPEL BLITZ” gyártmányú volt- és több mint 10 db muraközi ló, nagy stráfszekerekkel egész a 40-es évek végéig végezte.
Egy lóistálló volt a gyárban, a jelenlegi 2.számú trafóház helyén, egy pedig a gyáron kívül a Juhos utcában.
Ezek főnöke a nagyhatalmú, nagybajuszú Csizmás istállómester címet viselő Németh László volt.
A lovak patkolása és a szekérkerekek ráfozása a műhely mellett lévő kovácsműhelyben történt. Ezt 2-3 tűzi és patkoló kovács végezte. Itt dolgozott Nagy Imre és Jantski László, mint tüzikovácsok. A dunai kikötőből 80-100 kg-os jutazsákokban hozták a stráfkocsik a 60-80 mázsányi földimogyorót és kókuszdiót is, törve. Ezek érkeztek vasúton is. Az államosítás előtt, vagy közvetlen utána felszámolták a lovasszállítást. Nagymérvű gépesítésbe kezdtek.

Ezen időben a gyár igazgatóját egy amerikai gyártmányú 6 hengeres benzinmotoros „BUHIK” gyártmányú, majd később egy FORD CAPITEN  gépkocsi szállította. A főporta mellett lévő garázs volt a helyük a gépkocsiknak. E garázsnak Takács Géza bácsi, a valamikor válogatott futballista volt a vezetője. Ragadványnéven még válogatott korból „Mari néni” volt. A garázs egyben benzinkút is volt. Egy darab földalatti tartállyal, kézi vezérlésű benzinszivattyúval. Ezt is Takács Géza bácsi kezelte. A gyár néhány autója is itt tankolt.

A gyárnak a 40-es évek végén saját üzemi konyhája volt, beszerzővel a jelenlegi Kultúrházban. A mostani büfé helyén főztek az 50-es évek elejéig. Abban az időben még vacsorát is adtak a műszakos üzemeknek, mindaddig ,amíg egyszer a vacsora után sok embert vittel el a mentők gyomormosásra. A bajt a felmelegített gombás étel elfogyasztása okozta. Az ebédidő kezdetét és végét, - mely több turnusban történt – a kazánházban elhelyezett és kezelt gőzduda jelezte. Itt jegyzem meg, hogy az inasok ingyen kapták az ebédet, ami nagyon bőséges volt.

Ez a gőzduda jelezte a munkaidő kezdését és végét is. Munkakezdés előtt 20 perccel lehetett belépni a gyárba, és 20 perccel a műszak vége után el kellett azt hagyni. A főportán elhelyezett bélyegzőórával kellett a jelenlétet igazolni, egész a 60-as évek elejéig, amikor azt az akkori igazgató Szente Ferenc megszüntette és az üzemvezetőkre bízta a jelenlét igazolását.

Ez a duda jelezte megszakított jelzésekkel, ha tűz volt. Itt mondom el, hogy a 40-es évek végén még egész szakasz tűzoltója volt a gyárnak, akik a gyárban járőrszolgálatot láttak el. A különböző pontokon elhelyezett órákat kellett felhúzni. Ennek megtörténtét minden nap reggel a parancsnokuk Orbán László úr ellenőrizte az órákból kivett szalagokon. Az államosításkor 24 órás szolgálatban egyre csökkenő létszámmal, az állami tűzoltóság látta el ezt a feladatot, a gyár által biztosított őrszobán. Ezek a hivatásos tűzoltó tiszthelyettesek képezték ki a gyári dolgozókból az önkéntes tűzoltórajokat. Jó tűzoltó és kiképző volt Molnár Lajos törzsőrmester, akit a fiatalok nagyon megszerettek. Az önkéntes tűzoltók zöme az egyműszakos TMK műhelyből nagyobb részben szakemberekből került ki, csekély anyagi javadalmazásért. Zömében a gyár közelében laktak és az első riasztásra rohantak a gyárba, még éjjel is. A legtöbb esetben, mire az állami tűzoltóság megérkezett, már a tűz elterjedését megakadályozták. Így volt ez a 70-es években a Silóban éjszaka keletkezett tűznél, az Extra üzem malomoldali pirítók öngyulladásakor a 80-as évek elején. Mire a tűzoltók megérkeztek, már 3 db megszerelt sugárcső ontotta a vizet Metzing József főmérnök, Terenyei Mihály önkéntes tűzoltó és jómagam kezelésével.

A 70-es években egy hétfői üzem indulásakor a mosóvizet leeresztő elzáró szerelvény a kondenzátor alatt nyitva maradt, az a nagymennyiségű benzin folyt ki a gyár melletti Szilas patakba. A Vác felé menő vasútvonal hídja alatt egy horgász égő cigarettát dobott a vízbe, ez lángra lobbantotta a patakot egész a gyárból kifolyó vízaknáig.

Itt Titz József, az akkori rendész több társával poroltókkal gátolta meg a tűz bejutását az üzembe. Ezzel nagy tragédiát előztek meg. Igaz, a kicsapó láng egy kicsit megpörkölte az emberek arcát és kezét.

Az itt eltöltött 42 év alatt tüzek nagyobb kárt nem okoztak, kivéve a kis alapterületű hidratáló üzemet, mely éjszaka elektromos zárlat miatt gyulladt ki a 70-es években. Itt a tető is megégett. A kővel bélelt savazó tartályokban lévő egy-két vagon olaj égett el. Mint a gyárhoz közel lakó, minden tűz oltásában részt vettem. Ennyi idő alatt kb.6-8 eset volt. Két esetben égő hegesztő készüléket oltottam el. Rádobott munkásruhával zártam el a palackok szelepeit.

Az étolaj palackozás a 40-es évek végén még nagyon kismértékű volt. Több volt a hordóban eladott étolaj, melyet nehéz fizikai munkával raktak fel a szállító járművekre. Emelővillás felrakás még nem létezett, így cső vagy fakorcsolyán gurították fel a tele hordókat. Literes és fél literes üvegekbe palackozott egy kézi vezérlésű töltőgép. Kézzel dugták be a parafa dugót. Nehéz faládákba rakták, melyet zsákszállító kétkerekű targoncával, egymásra rakva kézi erővel mozgattak. A visszavett üres üvegeket nyáron az udvaron, télen az épületben felállított áztató, mosó, öblítő kádakban mostak tisztára. Kaloriferrel felmelegített levegővel szárították, csöves forgó berendezésre kézzel felrakva. Az így felrakott üveg egy körforgás alatt kiszáradt és kézzel szedték le. Volt egy db kilincsművel mozgatott forgó üvegmosó berendezés is, ez már modernebbnek számított. Itt a vezető Furulyás Jánosné volt. Ez az üzemrész a jelenlegi finomító üzem földszintjén, a Lurgi gőzölő üzem mögött volt. Itt működött egy ammóniákos hűtőgép, ennek egyik kezelője Burkus János volt. Ez a gép az emeleten telepített 4 db hidegszűrőhöz hűtötte az étolajat, az oda épített tartályokban. Ha jól emlékszem, a plusz 13-18 fok már nagyon jó hatásfok volt. A korszerű Palackozó üzem építése a régi „100 éves” több emeletes épület lebontása után kezdődhetett meg, melyből több családi házat építettek a gyár dolgozói. Ebben az időben Barna Ferenc építészmérnök volt az ilyen bontások, építések irányítója. Ez a IV emeletes épület, melynek a vasúti sínek felöli részén lecitint gyártó üzemrész létesült.

A Palackozó üzem bővítése megkívánta a Lecitin üzem átköltöztetését a kiürített extra malom oldali helyiségbe. A többi részét az épületnek a palackozáshoz felhasznált étolaj tárolásához épített tartályok foglalták el. Kezdetben még itt is üveges palackozás folyt. Az első műanyagpalackok „RENOPAC”   néven itt készültek, korszerű palackozó gépsorral, üvegfalakkal határolt kicsempézett kis területen. Ennek üzembe helyezése nagy eseménynek számított akkor, melyet a ma is élő Chikány Béla vegyészmérnök bonyolított le. Ez volt az első fecske, melyet később a 70-es évektől egész gépsorok követtek, palackgyártó berendezéssel, majd nagyteljesítményű töltő és csomagoló gépsorral. Nagy kapacitású hidegszűrő berendezés, korszerű hűtőgép-park és sűrített levegőt előállító berendezések külön helyiséget töltöttek meg. A csomagolás itt már kartondobozokban történt, melyet szállító görgős asztalok vittek a rakodólapos felrakógépekre, kevés fizikai munkával. A nyersolaj finomítása 2 kisebb és egy nagyobb gőzölőben történt vákuum alatt, magas hőfokon. Az itt kinyert szappancsapadékot a szomszédos üzemrészben tárolták, majd a kőbányai olajgyárban működő szappanfőző üzembe szállították.

Az első modern gőzölő berendezés, az un. „DEZODORÁLÓ” berendezés a 60-as évek elején szintén külföldről jött és lett beépítve. Ebben a munkában én is részt vettem. Rövidesen még 2 ilyen berendezés lett beépítve.

A 80-as évek elején pedig a ma is üzemelő folytonos üzemű „LURGI” gyártmányú gőzölő torony a vízhűtő berendezések korszerűsítésére.

Ezen épületcsoportban volt elhelyezve a gliceringyártó üzemrész. Ennek a glicerinnek egyik alapanyaga a faszesz volt. E méregnek halálos áldozatai is voltak a 40-es évek végén, amikor a vagonrakó munkások egy csoportja egy délutáni műszakban eltulajdonított néhány üveg faszeszt és a műszak végzése után az öltözőben elfogyasztott. Az öreg öltözőőr Boros bácsi is kért tőlük, de mire a beteges lábain odacsoszogott, a sarokban már megittak egy üveggel, mondván több nincs. Így az öreg életben maradt. A másik üveggel eldugták a szekrénybe, melyet másnap a rendőrség megtalált. Ebből a csoportból csak egy ember, Csiki Pál Erdélyből áttelepült dolgozó maradt életben, mert hazafelé menet a még nyitva lévő egyik kocsmában ráivott 2 nagyfröccsöt, hazaérve pedig egy liter tejet, ami hányásra késztette, így nem sok méreg szívódott fel. A látása viszont alaposan megromlott. Társai másnap az igazgatói irodában vallatás közben kezdtek megvakulni. Szörnyű kínok között haltak meg.

A glicerint abban az időben a kozmetikai ipar, a borforgalmi vállalat „borfényezésre” használta, valamint a hadsereg tüzérségi fékfolyadékot gyártatott itt. Az üzem vezetője Vörös Lajos volt, a műszakok melyek 3-4 főből álltak, pedig lakatos végzettségű csoportvezetők irányították. Ilyen volt Zsebedits Antal is. Az volt a tapasztalatom, már akkor, hogy HUTTER és LEVER vezetőinek jó káderpolitikájuk volt, mert minden üzemrészükben csoportvezető csak az lehetett, akinek valamilyen szakmai végzettsége, főleg „géplakatos” volt. Ezen személyek vigyáztak a gépek műszaki állapotára is, mert a legkisebb bajra is felfigyeltek.

A 60-as évek elején felújításra került a gyári iparvágány pár, teljes alépítmény és síncserével. A gőzmozdonyt, egy akkor korszerű hazai gyártmányú dieselmozdony váltotta fel. Alaposan megnőtt a vasúton szállított nyersanyag és készáru mennyisége.

A gyárat ketté osztotta a Horváth Mihály utca, egészen a 80-as évekig, amikor megépült a gyárat elkerülő közút.

Ennek következtében a gyári főporta is előre jött legalább 50 méterrel a kultúrház vonalába. A Silóval szemben az utca mások oldalán volt az a 3 emeletes épület, melyet „SZÁZ ÉVES” - nek hívtak. Ennek patak felöli végénél és vele szemben is nagy vaskapuk zárták le a gyár mindkét felét az utcától. Itt porta épület volt, azon keresztül lehetett bejutni az ex. üzem területére. Itt le kellett adni a tűzszerszámot. Szigorúan elbocsátással büntették – főleg a robbanás óta – aki ezt az utasítást megszegte. Ha vagonokat hoztak, vagy vittek, a 2 fő portás nappal piros tárcsával, éjjel lámpával állította le a közúti forgalmat. A forgalom növekedése a gyárban megszüntette a vaskapukat. siló és az ex. üzemek megépülése a II. világháború idejére esik. A németek építették. Előtte a gyár legöregebb épületei a „száz éves” , az olajfinomító és a présház volt a kiegészítő épületeivel, valamint a gyár másik végénél a vasút mellett megépült óriási raktár, mely fából van teljes egészében. Ez az épület ma is áll.
Az ex. üzemek helyén, úgy hírlett, hogy nagyobb tó volt jégveremmel, melyet az itt elfolyó Szilas patak táplált vízzel, télen pedig korcsolyapálya volt a környékbeliek számára.

A 40-es évek végén még nagyon kezdetleges volt a mosópor gyártása. Úgynevezett homenizáló hengerben keverték az alapanyagot. Az üzemben ammóniákkal hűtött szappan forgácsoló henger működött. Az épületben kevés gép volt. Egy db dobozgyártó, egy vimes papírhenger készítő. Itt gyártották a VIM tisztítószert kvarclisztből, amely sok szilikózisos megbetegedést okozott, melyet csak a 70-es években tudtak kimutatni. Abban az időben sok munkaügyi per folyt ebből kifolyólag. Gyártmány volt még a lúgos „FALU” , melyet tasakokba, kézi adagolással raktak. Modernebb csak a „CLARAX” nevű, dobozolt mosópor volt. Ekkor Vörös Zsigmond volt a vezető.
Még a háború alatt készülő - de nem befejezett porító torony - „Unimatt” - al folytak kísérletek mosópor gyártásra. Kisebb-nagyobb eredménnyel működött ez a berendezés. Döntő áttörés a mosópor gyártásban a dán gyártmányú „NIRO” porítótoronnyal következett be az 50-es évek végén, a 60-as évek elején. Sok gondot okozott a műszakiaknak, hogy a kiszolgáló berendezések nélkül vették meg a porító tornyot. Házilag gyártott berendezésekkel sok gond volt. A mosópor üzem terjeszkedése lehetővé vált, mert a mellette lévő épületből elköltöztették a gyertya gyártó üzemet Nyírbátorba. Erről majd később néhány szót. Még a mosópornál maradva, a porító torony által gyártott port levegővel, majd mechanikus szállítószalagokkal juttatták át az emeleti tárolóba. A földszinten pedig egyszerre 2 db „Hesser” gyártmányú új, mosópor csomagoló gép került. Később, évek múlva 2 újabb, de már használt gép lett beállítva. Így selejtezésre kerültek a műhely által házilag gyártott töltőgépek, majd modern, gyűjtőcsomagoló gépsor került beépítésre a 60-as évek elején bevezetett rakodólapos szállítással.

Kezdetben ennek a szállítási módszernek is úgy, mint az akkoriban bevezetett géplapátos vagon ürítésnek is nagy ellenállással kellett megküzdenie, mert sok ellenzője volt, pedig mind a nehéz fizikai munkát váltotta ki, akárcsak az első diesel motoros emelővillás targoncák megjelenése.

A gyertya üzem működését 47-től lebontásáig ismerem. Termékei voltak: karácsonyfagyertya, temetői mécsesek, különböző nagyságú gyertyák, egészen a nagy templomi gyertyáig. Az épület pincéjében telepített ammóniákos hűtőgép szolgáltatta a sztearin és elain fogyasztásához szükséges hideget. Elég nehéz fizikai munka volt, amit zömében nők végeztek. Főleg kézi csomagolásban csak nők – többek között a feleségem is – dolgoztak.
A hűtőgép egyik kezelője Simon Pista bácsi volt. Az üzem vezetője Gartai Pál volt.

1954-55-ben épült meg a régi zsírsav gyár helyett - mely szakaszos üzemű hidraulikus présekkel működött nehéz fizikai munkával – az akkor korszerű „LURGI” cég által gyártott saválló berendezéssel készült zsírbontó folyamatos üzem. Az épületet külső cég építette, az üzem teljes belső szerelését a Hermann nemű német főszerelő és magyar tolmácsa Liebe Ottó vegyészmérnök irányításával a TMK műhely végezte, Sipos György főművezetővel az élen.

A gyár működését, a berendezések hővel való ellátását, saját magasnyomású melegvizes kazánja biztosította fotocellás vezérléssel. Ez volt akkor a gyár legmodernebb üzeme, ide csak vegyész technikusi végzettségű mehetett dolgozni kezdetben. Később már jó volt, ha 8 általános iskolát végzett személy. Ebben az időben az alapanyag előkészítésben, bíróság által javító-nevelő munkára ítéltek is dolgoztak. Többek között a háború alatt a „Magyar Futár” című fasiszta lap szerkesztője, Rajnis Ferenc is rövid ideig.

Itt kívánom elmondani, hogy 1956-os forradalom alatt a gyárban rendkívüli események nem történtek. A gyárból az erős őrség ( 30 fős fegyveres önkéntes) miatt semmit nem vittek el. Az olaj-előállítás biztonsági okok miatt ( pl. robbanás veszély) egy ideig szünetelt, de az étolaj és a margarin gyártás, valamint a közértekbe a kiszállítás folyt. A gyár sok vidéken lakó dolgozóját a ( Fót, Göd, Mogyoród) a gyár saját teherautói hozták és vitték, mivel a sztrájk miatt a közúti közlekedés nem volt.

A forradalom után épült 57-58-ban a „LURGI” zsírsav desztilláló üzem kiszolgáló és raktárberendezésekkel, ugyanazon irányítással, mint a bontó üzem, ugyanazon kivitelezőkkel. Hermann főszerelő név szerint kérte az akkor két legjobb csőszerelőt Panák Ferencet és Stegmayer Pált. Ide tartozik, hogy akkor a műhely létszáma 120-140 fő volt. Tizenegy különböző szakma iparosai dolgoztak itt. A legnagyobb létszámú a géplakatos és hegesztő csoportok voltak. Korszerű szerszámok még ez időben nem voltak. Minden készülék, így a legnagyobb is – régi Lurgi gőzölő- csigasorokkal lett beemelve. Drótköteles kézi csörlő és emelővillás targonca csak a 70-es években könnyítette a munkát. Már nem csak a szokásos hegesztőbe-rendezés, hanem védőgázas hegesztést végző is volt. Több hegesztő magasabb végzettséget szerzett, bélyegzővel rendelkezett, kazánokat és egyéb magasnyomású készülékeket és mindenféle színes fémet tudtak hegeszteni, így 150 atm. nyomásra méretezetteket is. Modern forgácsoló műhely fejlődött ki a 40-es években az öltözőnek használt favázas épületben. Az első univerzális marógépet, úgy hallottam 1957-ben egy vagon étolajért, vagy annak áráért Svájcból vette a gyár. Később vették a modern maró, gyalu és esztergagépeket. Példaként mondva a magzúzó recés hengereket is megmunkáltuk a 3000 mm-es csúcstávolságú esztergagépen. Különböző fogaskerekeket és gépalkatrészeket készítettek a jól képzett marós, esztergályos szakemberek. Csupán hőkezelt alkatrészeket kellett gyáron kívül gyártani. Házilag gyártottuk a különböző méretű magszállító csigákat mindaddig, míg a korszerűbb láncos továbbítók azokat fel nem váltották. Jól gépesített asztalosműhely is volt 5-6 fővel. Kezdetben még mintaasztalos is volt. Az egyre fejlődő laboratóriumnak a bútorai is itt készültek, egyéb irodabútorok javításával együtt. 4-5 fős ács, állványozó, 8-9 fős kőműves, 5-8 fős festő csoport, bádogos, tetőfedő, vízvezeték szerelő szakmunkások és egy 25-30 fős elektromos szerelő műhely gondoskodott a zavartalan termelésről. Még elektromos motorok tekercselésével is foglalkoztak. E nagy létszámú szakembergárdát a Műszaki osztály jól képzett gépészmérnökeivel együtt, a műhely főművezetője irányította, művezető kollégáival. A Műszaki osztály éves karbantartási tervet készített. Az üzemek általában évente két esetben 15-15 nap karbantartásra leálltak. Kivétel az olaj-előállító üzemek, amelyek a magfeldolgozó szezon végétől kb.2-3 hónapig is álltak.

Ebben az időben a 60-as évektől kezdve a beruházásokat is a TMK végezte, mint korábban a Lurgi üzemékét. A 60-as évek eleje volt a folytonos olajfinomítás, az un. „Short-Mix” üzemrész beépítése a régi zsírsavgyár helyére. Ezen épületbe költözött be az egyre nagyobb feladatokat ellátó TMK műhely 30 fős géplakatos csoportja is.

Itt szereltük fel a saját embereinkkel az első olajfinomító szeparátor sort, majd rövidesen a másodikat és a francia gyártmányú, nagy teljesítményű folytonos „De-Smet” nevű olajfinomítót. A második szeparátor sor elkészítéséhez, melyet a svédek szállítottak, a berendezést elküldték az utolsó szegig, mi pedig megszereltük. Amikor kész lett, jött egy magyar származású svéd főszerelő, aki kereste a ládákat a gépekkel, mi pedig bemutattuk a készre szerelt finomító sort, ahol csak annyi hibát tudott találni, hogy egy termodinamikus automatát 90 fokkal el kellett fordítani. Megjegyezni kívánom, hogy a gépek szerelése előtt át kellett építeni az üzemet, ugyanis a födémek bauxit betonból voltak, s ez nem bírta volna a terhelést. Természetesen ezt is saját szakembereink végezték el. Az üzemben lévő olaj és szappancsapadék tároló tartályokat a helyszínen a mi hegesztőink készítették, a Műszaki osztály tervei alapján, melynek vezetője Sürü András gépészmérnök volt.

Az említett Finomító üzem mellett, az udvaron olajtároló tartály épült. Emellett a 40-es évek végén e földszintes épületben a 60-as évek közepéig mosoda, varroda, kádár, asztalos és famintakészítő műhely működött. Itt mosták az olajszűrőprések szűrőkendőit, a dolgozók munkaruháit, sőt meg is varrták, ha szakadtak voltak. A kádár műhelyben javították a fahordókat és mosták ki az étolaj szállításához a vashordókat. Itt abban az időben Gerdenits Gyula volt a vezető. Az asztalos műhely később elköltözött az összevont asztalos műhelybe, mert az épület le lett bontva.

Helyén épült a 60-as években, az akkor modern lengyel gyártmányú elektrolizőr üzem, mely olaj keményítéshez szükséges hidrogéngázt állította elő elektromos úton. Ugyanis a következő épületben volt addig a gázelőállítás. „Messersmit” gyártmányú kályhában koksz eltüzelésével állították elő a gázt, a hozzá szükséges gáz generátor és gázszűrő mosó berendezéseken. Ezt a gázt az üzem mögött felállított vízzáras gázharangba és a mellette lévő hengeres tartályba nyomta a gázkompresszor. Az új elektrolizőr által készített gáz részére biztonságos fekvő, szivar alakú 4 db acéltartály készült, beton falak közé szerelve.

Az akkori gázgyár mellett volt az olajkeményítő és az ennek termelő Finomító II. nevű üzemrész és az olajraktár, fűthető tartályokkal. Az előbbiekben említett vízzáras gázharang – ha jól emlékszem – 1949, vagy 1950. tavasza elején felrobbant. A fedelét a robbanás átdobta az emeletes épület fölött és a Margarin üzem elé esett. Mindez éjszaka volt, így baleset nem történt. Az ÁVH vizsgálódott, szabotázst gyanítva, de nem volt az. A műhely állította helyre. Ebben a munkában én is részt vettem. Ez emlékezetes, mert március 15-én dolgoztunk. A próbaüzemkor ismét berobbant, de akkor a Vegyiraktár felöli oldala nyílt ki, hatalmas lángcsóvát lövellve, amely majdnem felgyújtotta a fából készült raktárt. Ezután a Ganz Hajógyár építette ujjá, mert már annyira gyenge volt a palást lemez, sőt még új fenéklemezt is kapott. Az üzem vezetője ebben az időben Stibinger István volt.
Már említettem a fából készült raktárt, ami több mint 100 méter hosszú nagy épület, mely ma is áll, lemezzel burkolva. A 40-es években ide érkezett a napraforgó mag. Majd később vegyi anyag raktár, mosópor alapanyag, csomagolóeszközök, sőt leszerelt gépek raktára volt. Az épület közút felöli végénél volt a hátsó porta. A gyárat, az itt elfolyó Szilas patak határolta, a lakóházak kert végeinél. A téglafal kerítést a gyár kőművesei építették a 40-es évek végén. A raktár másik oldalán ócskavas telep volt, itt a kerítés melletti árokban folyt a gyár zsírfogóról ki a tisztított víz, amely a váci vasútvonal előtt folyt bele a Szilas patakba. Később a 70-es évek nagy területet sajátított ki ezen az oldalon a gyár bővítéséhez. Ezen a területen, a végén épült meg egy olajtároló tartálypark és az új zsírfogó üzemrész. Az új margarintároló raktár és egyéb épületek.
A Margarin üzem a 40-es évek végén, kis kapacitású üzem volt. A pincébe volt telepítve a „Linde” gyártmányú nagy, lendkerekes, dugattyús ammóniák hűtőgép, kondenzátoraival és sólé hűtőjével.
A margaringyártás egyik fontos gépe volt a kb. 2 méteres átmérőjű ammóniákkal hűtött kristályosító henger, melyről a forgácsolt margarin, nagy garaton csúszott le alumínium tálcákba, onnan a „Gerstenberg” nevű gyúrógépbe. A márvánnyal bevont multiplex hengersor is az előkészítő része volt. Az épületben ma is meglévő a tető alatt az I. profilú darupálya főtartói, amelyen daru volt szerelve és a szerelő nyíláson emelte be a margarinos kocsikat. 2db alumínium l/4 kg-os margarin csomagológép volt, mely „liga” margarint csomagolt. Készítettek még 5 kg-os margarin kockákat a sütőipar részére. A 40-es évek felé, 48 karácsonya előtt a IV. emeleten lévő tároló tartályok, gőztúlnyomás miatt megsérültek. Itt akkor Tornyos Mihály volt az üzemvezető, akit a bíróság rövidebb időre el is ítélt, a robbanás miatt. Ugyancsak a gyár akkori főmérnökét, Hunyadi Kálmánt is. A korszerűsítés az 50-es évek vége felé kezdődött, NDK gyártmányú gépekkel. A multiplex hengersorok és a többi gépek elbontásában mint lakatos részt vettem. Az épület is bővítve lett, fokozatosan gépesítettek, korszerű nyugati gépekkel. A 70-es, 80-as években a tejes és csészés margarin gyártás is beindult. Mindezen korszerű gépek beszerelését, csőhálózattal együtt a TMK műhely végezte.

A kisajátított területen épült meg a 80-as években a korszerű számítógéppel vezérelt készárú margarintároló.
Ugyancsak a kisajátított területen épült meg az új erőtelep kazánház. Itt a 40-es években családi házak és kertek voltak. A gyári kerítés abban az időben az irodaházzal párhuzamosan 2-3 méter távolságra húzódott, a főporta irányába, ami most elsősegély hely.

Az első kazán pakuratüzelésű volt, majd ezt olajtüzelésű követte pár év múlva. A gázprogram beindításával a 70-es években épültek meg a gázüzemű kazánok, a hozzátartozó berendezésekkel. A kisajátított területen az új mosoda, varroda, hordómosó műhely épült meg. Itt a 70-es években egy felfújható sátorraktár is állt, miután kétszer is szétszakadt, megszüntették. Ez időben épült a korszerű munkásszállás. A jelenlegi Cereol központi épület, a monda szerint már az 1848-as szabadságharc ideje alatt is létezett, császári és királyi katonák is állomásoztak itt. Az 50-es évek építési munkái alatt előkerült emberi csontmaradványok voltak ennek a mondának alapjai a kutatók szerint.

Itt épült meg egy az elektromos áram fogadására egy transzformátorház. Az épület „bagolyvár” néven volt csak emlegetve. Én már 1948-ban hallottam ezt az elnevezést. Ide költözött be az alagsorba a kultúrházból az üzemi konyha az 50-es évek elején. A földszinten volt az ebédlő, az emeleten pedig irodák. A 80-as évek elején, vagy előbb pár évvel bővítették. Hozzáépítettek a régi épülethez egy korszerű üzemi konyhát, kihozva az alagsorból a régit.

1964-ben létrejött a 5 olajgyárból és a Kutató Intézetből a Növényolaj és Mosószergyártó Országos Vállalat.
A Rákospalotai Növényolajgyárat teljes állóeszközeivel együtt az egyesülés miatt, az utolsó villanykapcsolóig leltárba kellett venni. Erre egy 4 tagú csapat alakult, aminek egy évig én voltam a vezetője. Itt ismertem meg olyan állóeszközök nyilvántartó kartonjait, amit még az I. világháború előtt állítottak ki, de eszköz már nem volt fellelhető. Csak a fellelhető eszközöket lehetett leltárba venni, melyek új kartont és tárgyszámot kaptak.
Ide palotára a régi irodaházba költözött ki az Élelmiszeripari Minisztériumból a Növényolajipari Igazgatóság.
Megalakult a vezérigazgatóság dr. Varga Sándor vezérigazgató vezetése alatt. Ettől az időtől indult meg a nagyarányú fejlesztés.

A gyár mellett lévő üzemen kívüli vágóhíd épületeiben kisajátítva, létrejött a gyári autószerviz, javítóműhely, mely a központhoz tartozott. A vezérigazgatóság részére új, emeletes irodaépület készült a főporta mellett, melyet a gyári köznyelv „lovardának” csúfolt, formája miatt. Ebben az időben már kicsinek bizonyult a régi irodaház végénél a 6 méter hosszú hídmérleg, így megépült egy 40 tonnás korszerű hídmérleg, melyen már kamionok és pótkocsis teherautók is lemérhetők voltak. Ezt váltotta ki a főportához a 90-es évek elején megépített ugyanekkora hídmérleg.

A 40-es évek végén a gyárat ivóvízzel a saját kútjaiból látta el, melyből 3 db volt. Később, a 70-es években készült el a 4-es számú kút, a Margarin üzem mögött. A víz keménységi foka nagy volt, így az 50-es években vezették be az ivóvizet eternit nyomócsövön, mely a későbbi 70-es, 80-as években sok csőtörést okozott. Fokozatosan ki lett cserélve öntöttvas nyomócsőre. A meg növekedett vízfogyasztás miatt kiépült egy nagy átmérőjű ipari vízvezeték a Vízművek dunai telepéről. A gyári kutak vizének romlása miatt, fokozatosan le kellett állítani. Amúgy sem bírták volna azt a nagy vízfogyasztást, melyet a hűtés kívánt.

A 40-es évek végén a gyárban egy laboratórium működött az irodaépület I. emeletén. A gyár bővülésével ez is bővült, és minden üzemrésznek kialakították a saját laboratóriumát, melyek bútorait itt, az asztalos műhelyben készítettük el. A minőségellenőrzést is itt végezték el.

1964. tavaszán a nagy hó, hirtelen olvadásnak indult, melynek vizét a Szilas patak nem tudta elvezetni ilyen gyorsan. A gyár legalacsonyabb pontja az extra üzem körül van. A víz ide tört be először. Az öreg gyár palackozó üzem felöli részén l, másfél méter magas homokzsákból emelt gáttal védekeztünk. Ez, ha jól emlékszem, március 11-én volt, de csak este 10 óráig bírta a gát, majd átszakadt, és a víz elöntötte a gyárat. Először a pincékben lévő elektromotorok százait, és az itt tárolt anyagokat öntötte el a víz. A termelő üzemek – a kazánház kivételével – leálltak. Másnapra levonult az ár, itt hagyva maga mögött a sok iszapot és a nagy kárt. Ezután kezdődött meg a 70-es években a patak új medrének a kiépítése, amely jelenleg is folyik a volt napközi otthontól, a jelenlegi kazánházig a föld alatt. A régi medret betömték az ex. üzem bővítésekor, a gyár területévé vált.

Néhány szót a gyár úthálózatáról:

A 40-es években uralkodó útburkoló anyag volt a városban, így a gyárban is. Sárga, keramit téglás, nagy teherbírású csúszós, veszélyes útburkolat. A gyár utcáin zömében ilyen útburkolat volt, néhány kivétellel, melyek nagy kockakövek voltak. Ilyen volt az ex. üzem területén is. Ezek az utak nagyon tiszták voltak. Külön söprögető csoport gondoskodott erről.

Néhány szót a balesetekről:

A 42 év alatt én két halálos kimenetelű balesetre emlékezem. 1952-ben a vagonfordítónál érte halálos áramütés Radnai Géza ívhegesztőt. Szerencsétlen embernek lyukas volt a gumitalpú bakancsa, s ott húzott át az áram. Fulladás okozta a halálát, mert senki nem volt, aki a hátracsúszott nyelvét kihúzta volna.
A másik balesetet szenvedő nevére nem emlékszem. Ez a vasútüzem területén történt a 70-es évek vége felé. Tolató vagonok közé belépve, ütközők közé szorult a dolgozó.
Haláleset volt még ezen kívül 3, de ezek szervi bajokból következtek be. Ilyen volt 1961-ben Pozsán János lakatos csoportvezető, 1976-ban Gurnyik László gyalus, 1980-ban Drajkó István ívhegesztő, majd egy ember a glicerin besűrítő üzemben halt meg. Halála után belebukott egy mosókádba. Minden üzemben kiképzett elsősegélynyújtók és jól felszerelt elsősegélyhely, orvosi rendelő gondoskodott a balesetet szenvedettekről.

E gyár általam elmondott rövid történetéhez hozzátartozik, hogy itt családok dolgoztak, apáról fiúra, unokára, megbízható emberekre szállt a munkahely, akikre a gyár vezetése mindenkor számíthatott.
A II. világháború nagy légitámadásai is elkerülték a gyárat, mivel nyugati érdekeltségű volt. Átrepült felette egy nagy bombázó kötelék 1944-ben, de bombáikat a mezőgazdasági területen dobták le.

Ezt hallottam a régi öregektől.

Nagy Károly

Budapest.2000.