Vendég könyvünk Blogja!
Emlékek és hozzászólások a Nálunk eltöltött élményekrõl.
Emlékek és hozzászólások a Nálunk eltöltött élményekrõl.
A kirándulás kicsit lazított tempóban tartott. / "Túravezetõ szemen" keresztül megismerheted mi is történt e napon
Lassan már azt fogják rólunk mondani,
hogy mi akkor megyünk kirándulni, amikor "jólesik" vagy
jól esik! Sikerült ismét kifogni közel ’s távol az
egyetlen olyan napot, amikor egész napra rossz idõt
jósolt a meteorológia, de nem számít. Mi csak azért is
kimentünk a Kolosi-térre, a találkozó helyünkre. Mire az
utolsó késõn jövõk is odaértek, már megvolt a szokásos
jó hangulat a tarisznyából elfogyasztott reggeli mellé.
Irány a hegy (, bár az erdei séta még néhány
buszmegállóval feljebb kezdõdött)! A már sokszor
felkeresett Fenyõgyöngyétõl magabiztosan vágtunk neki a
Hármashatár-hegy felé vezetõ, kék sávval jelölt
útszakasznak. (Bizony, ez a pár kilométer is része az
Országos Kék Túra útvonalának, melyet immár nyolcadik
éve taposunk!)
Bár folyamatosan felfelé mentünk, az út nem volt
megerõltetõ. Jutott energia a gyaloglás mellett pl.
fenyõtoboz-focira és a körülöttünk levõ természet
megismerésére is.
Legfiatalabb túrázónk, a 3 éves Bence és (a kicsit
idõsebb másik „gyermek”) Attila remekül elszórakoztatta
egymást. Néhány figyelemreméltó javaslat a kicsinek:
Gyûjtsél köveket (a legalább tenyérnyi
sziklatörmelékbõl)! Nézd ezt a szép szõrös hernyót! Ezt
a hatalmas csigát tedd zsebre és vidd haza! Így legalább
Bencének sem tûnt olyan hosszúnak a hegymenet.
Végre felértünk a hegytetõre! A csaknem teljesen kopár
fennsíkról messzire el lehet látni. Bal kéz felõl a
budai hegyek sorakoznak, hátunk mögött a Duna fénylõ
szalagja kanyarog. A csodálatos panoráma rögtön
fényképezésre sarkallt, majd a jól megérdemelt pihenõ és
„tízórai” szünet következett.
Szerencsére mostanára a nap is kibújt, így egy kis
napfénnyel is feltöltekezhettünk mielõtt újra az erdõbe
érünk. Tervezett útvonalunk innentõl monoton lejtõ volt.
Mondhatná, aki olvassa ezt a beszámolót, hogy a nehezén
már túl voltunk, de azaz igazság, hogy a hosszú
lejtmenet sokszor még rosszabb, mint felfelé menni.
Szerencsére a hátralevõ táv már nem volt túl sok és
mintegy félóra múlva már lakott területen jártunk. A
kitûnõen idõzített autóbuszt mindenki ovációval fogadta
és egyúttal ez volt jól sikerült természetjárásunk
záróakkordja.
Legközelebb te is gyere el!
Folytassa a posta olvasását »»
A kirándulás kicsit lazított tempóban tartott. / "Túravezetõ szemen" keresztül megismerheted mi is történt e napon
Alig várom, hogy vegyek egy Pilis-térképet, hogy megtudjam, merre jártam június 12-én szombaton az unileveresekkel. A busszal Visegrádig mentünk, ott háromnegyed 9-kor elindultunk a hegyekbe és este 6 órakor szálltam föl a Budapestre induló hévre a pomázi állomáson. Hogy a közbeesõ több mint 9 órán keresztül mi volt, talán nincs is nagy jelentõsége, hiszen fák és bokrok, patak, parányi vízesések, csobogók, kiszáradt medrek szinte minden erdõben elõfordulnak. Mégis, este az ember - miközben szétesõben lévõ lábát a langyos szódabikarbónás vízben való áztatás, majd gyógynövényes masszírozás után egy kényelmes fotel lábtartóján kényezteti - jólesõen nézegetné a térképet és sikongatva mutogatná tûrõ képes családjának: nézd, itt és itt jártam, itt tértünk le a helyes útról és találkoztunk össze a farkassal, ezen a helyen fényképeztem le a legsárgább és legtömörebb tinóru gombát és itt és itt ... Fõleg akkor kellemes ez, amikor családja a fáradt túrázót párolgó friss zöldborsólevessel várja, amelyben hófehéren ragyog egy vékony fehérrépa, sárgállik a sárgarépa és amelybõl nem hiányzik a frissen vágott petrezselyem- és zellerlevél sem. A mennyei forró lé elfogyasztása közben kellemesen elmeditálhat az ember, ez üdíti-e jobban a szívet és testet, vagy az erdõ kis tisztásán, patakcsörgedezéssel és madárcsicsergéssel ízesített sajtos szendvics és frissen kicsobogó hûvös forrásvíz. Visszatérve a Pilis erdõire, mirõl is írjak? a hegyek szelíd vagy erõteljesebb lankáiról, kiszáradt vagy futva földbe-kõbe harapó patakról, út menti dagonyákról? Mi hatott meg inkább? vidám kék harangvirágok, krém sárga gyûszûvirágok, vidám fehér-sárga margaréták, picike sárgák, orsószerû lilák, vérzõ pipacsrétek, kézfejnyi sárga gombák, út közepén spirálban ágáló kockás sikló vagy mozdulatlan barna varangy a faodúban? Vagy mi volt lehangoló? látni a vihar tépázta, ösvényre barikádként csapódó, patakba zuhant, gyökérbokrát égnek felajánló csonka faóriást? Síremlékeit túrázás közben meghalt természetbarátoknak? Amíg volt kocka a filmemen, fotóztam életet és halált és a kettõ között vibráló mindennemû folyamatot. Egy gazdájától elszakadt nagy farkaskutya szegõdött mellénk több órára. Örültünk neki, mindegyikünk becézgette, de amikor játékosan megkóstolta a vádlimat és ránk ugrándozott, kicsit meghökkentett a viselkedése. Késõbb többen megosztottuk vele sajtos és sonkás szendvicsünket, mégis egy ebédelõ társaságnál hûtlenül elhagyott minket. Nem bántuk. Kora délután már jobban szerettem volna, ha egyik pihenõmnél véget ér a túra. Jóból is megárt a sok! Elnyújtózva a fûben, a bárányfelhõket nézegettem és szerettem volna én is felhõvé válni, mint a 45 fokos meredeken vékony indákba, gyökerekbe felfelé kapaszkodni a hegytetõre. A Lajos-forráshoz érkeztünk ekkor és én úgy döntöttem, csapatomtól megválok, learaszolgatok Pomázra, mert õk még nagy útra készültek. Háromnegyed 4 volt ekkor, Attila megmutatta a városba vezetõ utat, egyszerûnek, egyenesnek és rövidnek látszott a térképen. Vidáman elindultam rajta, és miután már nem kellett sietnem, ráérõsen megvizsgálhattam minden virágot az út menti réten. Az útkeresztezõdésnél nem találtam meg a kék keresztet, de azért hûségesen jobbra fordultam, a zöld jelzést keresve, de azt sem találtam és még sokáig semmit, késõbb is csak piros négyzet és fehér vonalak voltak fölfestve. A levegõben hirtelen megszaporodtak a zizzenõ és csipkedõ táncosok, ez meglepett, mert addig egész nap se az erdõben, se a réteken nem találkoztam eggyel sem. Ha valaki messzirõl figyelt volna, egy hadonászó figurán derülhetett, aki táskájából idõnként pici flakonból csöpögtet leveket a kezére, arcára. Egy balról betorkolló kocsiútra letérve próbáltam szerencsét, gondolván, hogy ahova vezet, megtalálom a jelzéseket. Tévedtem, így visszafordultam, most már a fák között átlót vágva. Az indás aljnövényzet félig leszedte már a nadrágszáramat, de aztán megelégedett azzal, hogy sûrûn teletûzdelte apró zöld bogáncsokkal. Kiérve az erdõbõl, a kocsiút hirtelen lejjebb szakadt. Mintha úgy vájták volna a kanyargós járatot a hegy falába játékos kedvû óriások: az autó szélességû járatban talán egy traktor mehetett lefelé vagy terepjáró, mert nagyon mély, harminc-negyven centi mély barázdákat nyomott a talajba. Kétoldalt fal magasodott, gerincén ösvény és fák. A fákon túl mindkét oldalon szakadékot láttam, így inkább visszamentem a biztonságos mélybe, és tovább gyalogoltam. Egyszerre csak hirtelen, egy jobb oldali fán ott volt a zöld jelzés! Úgy megörültem ennek a kis színes vonalnak, hogy két kezemet a fák közt beragyogó nap felé emeltem és megköszöntem, hogy jó úton vagyok. Innentõl kezdve már gyerekjátéknak tûnt a hévmegállóig eljutni. A 6 órás hévre már csak két percet kellett várnom, de ez a két perc alighanem az utolsó is volt, amit megfáradt lábaim elbírtak.
Legközelebb te is gyere el!
Folytassa a posta olvasását »»